Kedves YouTube!

Aktuális kedvenc jelenségem az, hogy bár mindig be vagyok jelentkezve – tehát pontosan tudod, mikor mit néztem meg –, rendszeresen újként (úgy értem, nem megtekintettként) jelölsz olyan videókat, amiket természetesen korábban (tegnapelőtt, múlt héten, két éve) már láttam, és igen, biztosan láttam, hiszen ott vannak az Előzmények listában. Amikre viszont fel vagyok iratkozva, azokat jelentős spéttel teszed elém, ha egyáltalán.

Tudod, alapvetően azért iratkoznak fel emberek csatornákra, mert nem akarják állandóan kikeresgéni a csatorna videóit a rengeteg irreleváns ajánlat közül, MINT AZ ÁLLATOK. Ehhez képest jelen pillanatban az egyik napi frissítésű csatornán ott mosolyog az elmúlt négy nap termése, amik kétségkívül létező dolgok, hiszen valaki elkészítette és feltöltötte őket, meg is nézte őket közel tízezer felhasználó, csak kurvára nem tudom, honnan szereztek tudomást a létezésükről, ha hozzám a feliratkozásom ellenére sem jutottak még el.

Persze tudom, nyilván kitúrták a csatornát ők is, MINT AZ ÁLLATOK, mert ők már végigmentek ezen az úton és rájöttek, hogy minden hiába.

Azért van annyi becsületed, hogy hetente kiküldjed a levelet a csatornáim heti frissítéseiről, just in case, hátha lemaradtam valamelyikről. Mintha nem tudnád.

De legalább benne vannak azok is, amiket már láttam.

Lévén karácsony tájékán nem rendeztek Forma–1-es futamot – bár a most lebegtetett duplapontos szezonzáró ötletéhez képest nem is annyira vad elképzelés egy olyan befutó, ahol a három dobogós közötti végső sorrendet az döntené el, hogy melyiküknek sikerül hamarabb felöltöztetnie egy másfél méteres műfenyőt, természetesen bukósisakban és kesztyűben –, kénytelen voltam az időszak egy másik jellegzetes motívumához köthető képet lelni, szóval tessék, kellemes ünnepeket kívánnak a Nürburgring Nordschleife hátsó egyenesének fenyői és a közöttük Ferrarin robogó John Surtees 1963-ból.

Idén még jövünk egyszer, méghozzá a Hungaroring történelmének legikonikusabb felvételével, amely nem az, amelyikre most gondoltok. Nem tudom, hogy vagytok vele, én már nagyon várom!

Ankh-Morpork a Korongvilág egyik kiemelkedően középszerű városa, melynek vezetője, a Patrícius fáradságos munkával létre tudott hozni egy nagyjából mindenkinek megfelelő, kényes egyensúlyi helyzetet. Például rájött arra, hogy a tolvajokat foglalkozásuk büszke felvállalására és intézményesítésére biztatva azoknak egyre több idejét fogja lekötni a tolvajlás helyett a Tolvajok Céhének belső bürokráciája és a hímzett céhlogók tervezgetése. Királyokkal és tűzokádó sárkányokkal szerencsére nincsen gondja, rég eltűntek mind.

Ugyanakkor az Ében Éj Megvilágosodott Hittestvériségének aktuális gyűlésén a Legfőbb Nagymester megvilágosodott hittestvérségük ellenére megdöbbentően sötét követőit arról győzködi, milyen jót tenne a városnak, ha felbukkanna egy új, erős, igazságos vezető. Valaki a régi királyok vérvonalából, akinek veszettül csillogó kardja van és jogos igényének legjobban mondjuk egy tűzokádó sárkány legyőzésével adhatna hangot. Kár, hogy már egyikből sincs raktáron.

Ugyanakkor egy korántsem csillogó, varázserőtől sajnos tökéletesen mentes, ámde felettébb éles kard egy Murok nevezetű bányász törpe oldalán zörögve éppen Ankh-Morpork felé halad a kietlen országúton. Murok az ankh-i Éjjeli Őrség állományába kíván belépni, mert az Éjjeli Őrségben töltött szolgálat köztudottan remek módja az igazi férfivá válásnak. Útjuk viszonylag eseménytelen; néha ugyan sziklák mögött bújkáló csuklyás alakok ugrálnak elébük, akik rövid tétovázást követően napszaknak megfelelően köszönve eloldalognak, de ez teljesen természetes mindazon magányos törpe utazók esetében, akiknek magassága és vállszélessége egyaránt hat láb.

Ugyanakkor az Éjjeli Őrség szolgálatában régen igazi férfivá érett Kadar kapitány minden idegszálát teljesen lefoglalja az, hogy pocsolyarészegen hever egy út menti árokban.

Ugyanakkor az Egyetem könyvtárosa egy maj emberszabású.

Ha nincsen semmi jó a tévében, vedd a kezedbe ezt a könyvet és… Bob a bácsikád!

Ígérem, nem fogok átmenni konstans zeneblogba, a Képzelt Várost viszont régóta nagyon kedvelem és a legutóbbi lemezük Ég veled, Anatolij! című számához pár napja jött ki a videoklip, amiben alig történik valami, a zenével együtt mégis határozottan lúdbőröztető élmény.

Akit érdekel, hogy kicsoda Anatolij, elolvashatja a zenekar honlapján, illetve a Wikipédia vonatkozó cikkében.

Sorozatunk harmadik része azért jelentős mérföldkő, mert már csak kilencvenhat hetet kell várni a századikig. Hogy könnyebben teljen az idő, most olyan autóversenyzőket mutatunk, akik épphogy kibírják röhögés nélkül.

A május 19-én megrendezett Monacói Nagydíj volt az 1985. évi Forma–1-es kiírás negyedik futama, melyet a McLarennel versenyző Alain Prost nyert meg. A francia győzelmében komoly szerepet játszott a verseny tizenhetedik körében történt baleset, aminek a törmeléke később defektet okozott a nagy formában lévő ferraris Michele Alboretónál – Alboreto még ezzel együtt is bedarálta a mezőnyt és végül csak Prostot nem sikerült utolérnie. (Másoknak sem jött jól az eset: Niki Lauda például a kifolyt váltóolajon megcsúszva törte össze magát.)

A középmezőnyben Nelson Piquet (Brabham–BMW) próbálta előzni Riccardo Patresét (Alfa Romeo) a célgörbében, amikor összeütköztek. A Brabhamen azonnal eltört a bal első felfüggesztés, Patrese megcsúszott, aztán a szalagkorlát és egymás többszöri érintésével bebiliárdozták magukat a St. Devote bukóterébe.

Mindketten megúszták karcolás nélkül.

Monacóban amúgy a szűk vagy nem létező bukóterek, a keskeny pálya és a szögletes fordulók ellenére Lorenzo Bandini 1967-es halála óta nem történt emberéletet követelő baleset.