Mit tesz a Ferrari, ha úgy gondolják, hogy más csapatok eléggé sajátosan értelmezik az F1 technikai szabálykönyvét? Hát ők is megpróbálják sajátosan értelmezni.

(Miért? Csak!)

Itt van például az a Ferrari 126C2 konfiguráció, amit az 1982-es long beach-i nagydíjon terelgetett Gilles Villeneuve:

Elsőre semmi különös, bár… az a hátsó szárny mintha kissé széles lenne és a két vége eléggé lefelé hajlik. A hátsó szárny szélességét kerek-perec megmondta a szabályzat. A hátsó szárny mennyiségét azonban nem.

Villanykörte gyúl.

Csókolom, technikai ellenőr bácsi! Kettő lett, maradhat?

Igen, jól látod, az ott két darab standard Ferrari 126C2 hátsó szárny egymás mellé-mögé felszerelve. Közelebbről sem tűnik túl biztatónak:

Villeneuve harmadik helyen ért vele célba, de a Tyrrell csapat óvást nyújtott be a Ferrari ellen, aminek eredményeként végül törölték az eredményét.

Elkezdődött a 2014-es szezon, megy a sírás-rívás a vékonyka motorhang – ami közel sem olyan tré, mint a híre –, az általános csúnyaság meg az állítólagos követhetetlenség – mérvadó szakértők szerint ugyanis az F1 eddig arról szólt, hogy a versenyzők gyorsan mennek és nem számolgatnak, de most ennek VÉGE! :((( – miatt, kész szerencse, hogy nem volt semmi botrány az évadnyitó ausztrál futamon… Ja, várj!

Ricciardo kizárásával és második helyének elvételével kapcsolatban annyit tudok mondani, hogy sajnálom őt, elvégre ha valaki nem tehetett az egészről semennyire, az bizony ő volt, ugyanakkor a szabály az akkor is szabály, ha rossz vagy következetlen, és ha a Red Bullt kivéve minden más csapat le tudta nyelni, hogy az FIA csakis a saját, bevallottan pontatlan műszerei által szolgáltatott adatokat hajlandó elfogadni, akkor ők se használjanak ettől eltérő eszközt, főleg nem homologizáltat.

Lehet persze fellebbezgetni meg magyarázkodni, de a vége akkor is ez. Az egyszeri néző meg hirtelen el sem tudja dönteni, hogy kire haragudjon.

Mielőtt mindenki a Dunának szaladna a kilátástalanság okán, nézzünk néhány remek képet a hétvége terméséből!

1. Újoncok egymás közt. Ricciardo mindentől függetlenül nagyon szépen ment, Magnussen szerződtetését meg mostantól kezdve mindenki érteni fogja. Ron Dennis fejbúbja rég ragyogott ennyire fényesen.

2. Mert a zöld szín nyugtat. Kedvenc kamikázénk, Kamui Kobajasi korai kiütéssel kezdte kétezer-tizennégyes kampányát. Massa mikroblogján módfelett megmorcult, majd mérsékelte méltatlankodását.

3. War never changes. El nem tudom képzelni, mit érezhetett Alonso, amikor rádöbbent, hogy ismét Hülkenberg hátát nézegeti hosszú körökön keresztül. De legalább neki nem ment el Bottas kétszer is.

4. Parkolópályán. A Lotusnak semmi olyan gondja nincsen, amit végtelen mennyiségű pénzzel meg egy időgéppel ne lehetne orvosolni. De összetartanak, Grosjean és Maldonado például méterre ugyanott rakták le a gépet.

5. A kis siker is siker. Az a pilóta, aki Forma–1-es karrierje eddigi 20 futamából mind a 20-at befejezte, nem más, mint Max Chilton. Ennyit a fizetős versenyzőkről, nem?

6. Vermut. Megfejtettem, hogy a Williamsek oldaldoboza azért üres, fehér felület, mert az a Martini Bianco reklámja. Nagyon ügyes, nagyon meta. Az alatta lévő autó meg a Senna-embléma miatt eleve nem lehet rossz.

A csodálatos 2014-es orrkúpoknál nem kell jobb bizonyíték arra, hogy a Forma–1-ben zajló többfrontos küzdelem egyik fontos színtere az, ahol a tervezők és a szabályalkotók feszülnek egymásnak. Hogy a kényszerűségből alacsonyra húzott nózik beváltják-e a hozzájuk fűzött reményeket a biztonság tekintetében (ha már esztétikailag nem tudták), az majd elválik.

Kis kitérő: nyilván felmerült bennetek, hogy az alacsony orr nem az a kimondott újdonság, hiszen a kilencvenes évek elején is ez volt a menő és mégis gyönyörű versenyautók születtek, miért nem lehet most is szépet rajzolni stb. Nos, a válasz nagyon egyszerű: eltelt húsz év és az aerodinamika eljutott arra a szintre, hogy már nem kell valaminek szépnek lennie ahhoz, hogy gyors is legyen. A Caterhamnél legalábbis ebben bízhattak.

Mindenesetre most nézünk egy példát egy korábbi érdekes szabályértelmezésre.

A Tyrrell 012 Bumeráng becenevű kísérleti változata – merthogy élesben sajnos sosem indultak vele – a hátsó szárnyra vonatkozó méretkorlátozást próbálta kikerülni 1983-ban. Hátsó szárnynak ugyanis az a légterelő elem minősült, ami a hátsó tengely mögött helyezkedett el és nem volt szélesebb a hátsó nyomtávnál. Mivel ilyen méretű szárnnyal nem sikerült megfelelő leszorítóerőt ébreszteniük, felszereltek helyette egy a vártnál kisebb méretűt, majd a hátsó tengely elé szerkesztettek egy sokkal nagyobbat – ami nem minősült hátsó szárnynak, tehát nem vonatkoztak rá az előírások sem.

Nem merném állítani, hogy van olyan szög, amelyből ez jól néz ki, de kétségtelen, hogy az autó karosszériáján máshol felfedezhető szögletességgel összenézve van egyfajta bája az autónak. Sajnos a koncepció a rajzasztalon sokkal jobbnak tűnt, mint a gyakorlatban, úgyhogy szinte rögtön átalakították a 012-es hátulját a konzervatívabb iskoláknak megfelelően, az ötlet pedig – a bumeránggal ellentétben – már sosem tért vissza.

Egyébként ez a modell volt a Tyrrell első szénszálból készült kasztnijú autója és a ’83-as bemutatást követően egészen ’85-ig használták, bár az utolsó Cosworth DFV/DFY motoros indulóként nem sok keresnivalójuk volt a turbót hajtó ellenfelek mellett. 1984-ben mégis egész jól mentek, csak hát kicsúszott az egyik futamon egy második hely és a műszaki ellenőrzésen kiderült, hogy ügyesen játszanak a súllyal és az üzemanyaggal, amit az FIA egész éves eltiltással jutalmazott.

Minimális kombinációs készséggel rendelkező olvasóim már bizonyára elkezdték összerakni az itt és máshol elejtett morzsákból (amik esetenként nem is annyira morzsák, hanem egész vekni kenyerek), hogy kedvenc bloggerük életében komoly változás történt. Mivel senkit sem hagyunk az út szélén és amúgy is ideje lenne már tisztába tenni az egészet, most elmesélem, hogyan hódoltam be a hanyatló nyugatnak.

Súlyos egoposzt következik. Aki nem bírja az ilyeneket, az inkább el se olvassa, előre is kösz.

Debrecenben kezdtek a dolgok rosszra fordulni.

A tanulmányaimról annyit, hogy az alapvető érdeklődés, ami miatt annak idején ezt a pályát választottam, továbbra is megvolt ugyan, de az útközben lassacskán elfogyó motiváció visszatáplálásához egyre kevésbé volt elegendő. A jelenlegi felsőoktatási rendszernek egyik remek tulajdonsága, hogy a fejpénz miatt semmi érdeke nem fűződik a rosszul teljesítő hallgatók elbocsátásához, legalábbis mindaddig, amíg azok fizetik a tandíjat. Az utolsó félévekben már rendszeres elfoglaltságot jelentő és koncentrációt igénylő kurzusaim sem voltak, nagyon kevés időt töltöttem bent az egyetemen, így a közösségi életből is egyre inkább kimaradtam. Azelőtt sem voltam az a kifejezett partiarc, de idővel érezni kezdtem, hogy ez az elzárkózás és főleg a társaság hiányának elfogadása hosszú távon nem lehet egészséges.

Változtatni viszont nagyon nem egyszerű. Már csak azért sem, mert az ember akkor is képes belekényelmesedni egy adott életmódba, ha tudja, hogy számára az nem jó. Ha ehhez még az önmagába vetett hite és bizalma is annyi, mint az enyém, és mindent ezerszer végiggondol, mielőtt megtenné, mert attól fél, hogy nem lesz képes végigvinni… az bizony szar ügy. Még akkor is, ha történetesen áll mögöttünk egy szerető és támogató család, meg néhány elfogult barát.

Persze sokszor hitegettem magamat azzal, hogy oké, a summa cum laude eltűnt a horizonton túl, de legalább sokat foglalkozok olyasmikkel, amik érdekelnek és amikkel pénzt is lehet keresni. Csak valahogy egyikből sem lett igazából semmi. Volt, amit a totális érdektelenség nyírt ki, volt, amit a fenntarthatatlanság és volt, aminek az tette be a kaput, hogy kreatív és minőségi munkákat szerettem volna az asztalra tenni, de ötből négyszer sajnos nem volt erre igény. Magamnak meg hiába készítek fasza dolgokat, az csak vigaszt nyújt, de azt sem túl sokáig.

Ez a hangulat aztán tavaly tavasszal telepedett rám igazán. Minden adott volt ahhoz, hogy a depresszió kijusson Dániába kirúgja alólam a görgős széket. Én meg eldöntöttem, hogy az édesanyját nekije, azt; erre a fejezetre nem kerül sor az életemben. Nyilvánvaló volt, hogy akkor tudok ennek az egésznek mentálisan hátat fordítani, ha fizikailag is ezt teszem és ha már váltunk, váltsunk jó nagyot minden szempontból. Szerencsére nem kellett ötletért messzire mennem.

S@tiról azt kell tudni, hogy a tizenkevés éves ismeretségünk alatt váltott rengeteg borzalmas szóvicc súlyos sebeket ütött az elméjén, emiatt engem még mindig éles eszű, értelmes, megbízható, szórakoztató és persze szerény figurának tart. Ez a meglátása egy ideje kiegészült azzal, hogy nekem nagyon jó helyem lenne ott náluk, ráadásul szerinte minimális erőfeszítésembe kerülne, hogy fel is vegyenek. És akkor nagyon jó lesz nekünk, annyit SNES-ezünk, hogy kifolyik a szemünk.

Úgyhogy szaván fogtam.

Azért nem én lettem volna, ha nem totojázok eleget ezen, szóval vastag októbert írtunk már, amikor beadtam a jelentkezésemet, jól le is késtem az év végi állásinterjúkat. Közben Dicska is a cégnél landolt, szóval volt kit bombáznom az idegesítő kérdéseimmel meg az aggodalmaimmal, szerintem jövök nekik egy betonozással vagy bútorhurcolással, amiért nem gyújtották rám akkoriban a Facebook-chatet.

Aztán januárban volt egy rövid telefonos interjú, ami alapján meghívtak az igazi, egész napos felvételire. Mindkettőn komoly jelentősége volt az angol nyelvű szituációs feladatnak, amitől eleinte nagyon tartottam, mert írni meg olvasni meg hallgatni tudok, de utoljára középiskolában, az angol nyelvvizsgámon mondtam ötnél több összefüggő mondatot.

Akkor is porszívókról.

Aztán a felvételin everything went better than expected.

Fondorlatos módon második helyre kerültem a névsorban, úgyhogy nem volt időm összezavarni magamat, ráadásul a képzelt helpdeskes probléma megoldásának menetét sem tudtam fejből és úgy tűnik, jobban beszélek angolul, ha nem arra koncentrálok, hogy jól beszélek-e angolul. Mivel a nehezén rögtön túl voltam, a nap további részét meglepő nyugodtsággal abszolváltam, már öreg este volt, mire elkezdett körvonalazódni az egésznek a jelentősége.

Aztán felvettek.

Aztán kiköltöztem meg beköltöztem.

Aztán munkába álltam.

Aztán már egy hónapja Székesfehérváron dolgozom az IBM-nél.

Aztán már SNES-eztünk is.

Aztán itt és most nekem jó, mert megint van mit tanulni, van kitől tanulni és van is hozzá motivációm.

(Franc se akar folyton kikapni a gép által irányított csapattól!)

Most nézzünk néhány gyakran ismételt kérdést:

Tehát eladtad a lelkedet a gonoszmultinak?
El.

Kivették-e már a szívedet, hogy ledarálva eléd tegyék egy tányéron és megetessék veled?
Még nem.

Milyen érzés a páncélteremben dagobertezni, meg lehet-e szokni?
Jó, csak nagyon hamar kidörzsöli a hátamat a bankkártya.

Eljössz-e rendszeresen az éttermünkbe a kollégáiddal és az idegesítő, bonyolult fizetési szokásaiddal?
Lehet róla szó.

Az utolsóért mondjuk kapni fogok a pofámra, de olyan régóta dolgozom ezen a poénon, hogy nem bírtam kihagyni.

Az Implementáció-függő Blog- és Tartalomkészítő Manufaktúra (a továbbiakban: Implementáció-függő Blog- és Tartalomkészítő Manufaktúra) sajnálattal tudatja jelenlegi és leendő ügyfeleivel, hogy telephelyén határozatlan ideig fennálló internetszolgáltatás-kimaradás következtében termeléskiesésre kell felkészülniük, mely az alábbi teljesítéseket érinti:

• a Keddie Irvine 14 előkészítése és megjelentetése,
• a Keddie Irvine 14 elmaradása miatt fellépő fizikai és pszichés panaszok enyhítésére hivatott Csütörtöki Chandhok előkészítése és megjelentetése,
• a Keddie Irvine 14 elmaradása miatt fellépő fizikai és pszichés panaszok enyhítésére hivatott Csütörtöki Chandhok elmaradása miatt fellépő fizikai és pszi… mindegy, értik,
• minden egyéb.

Cégünk nagyra értékeli ügyfeleink eddig mutatott kiváló türelmét és megértését – eleddig egyetlen panasz sem érkezett ügyeletünkre és szerénytelenség volna azt állítani, hogy ennek oka kizárólag ügyeletünk elérhetetlensége.

Dolgozóink töretlen buzgalommal látnak hozzá világszínvonalú kézműves portékáink készítéséhez, amint infrastrukturális problémánk megnyugtatóan rendeződik.