A csütörtökön és pénteken délelőtt bevett tünetenyhítő készítmények hatásos világjobbító tevékenysége nyomán pénteken délután sokkal rosszabb állapotban érkeztem haza, mint amilyenben mondjuk csütörtök este voltam, pedig már akkor éjjel is azt hittem, hogy sohasem lesz reggel és alvás helyett egész éjszaka az figyeltem, ahogy az agyam különböző pontjain leledző neuronok között ívet húz az információ. Percenként pármilliárdszor. A hétvége ugyanígy telt, nappali agonizálás és éjjeli köhögőrohamok, forró teák meg érdekes ízű szopogatótabletták (a gyógyszertáros szerint ennek a fajtának a legemberibb az íze, sweet Jesus, milyen lehet a többié?); nem tudtam magamról elképzelni, hogy megfázás és egyéb kommersz nyavaják miatt akár fél napot is pizsamában, takarók alatt feküdjek. Most nem volt kérdés, hogy kell-e. Kellett. Folyik a rekreáció.

Remélem sírnak a kis genyák most, hogy elkezdte őket ölni a környezet.

(Azért a jelszót csak negyedszerre sikerült helyesen beírnom...)

...és akkor köszöntsük hangos éljenzéssel és kitörő örömmel az influenzának (ami véletlenül sem infulenza) a jó édes hajlott hátú nénikéjét, amiért két és fél heti szüntelen küzdelem árán (lakótárs ennyi ideje haldoklik benne) végül mégiscsak legyűrte az immunrendszeremet.

Pozitívumok: alig kell fűteni, napi kajabevitel harmadolódott.
Negatívumok: béka fog nőni a hasamban a sok folyadék miatt, a veséim úgy pörögnek, hogy még Locke apja sem merné ellopni őket, továbbá választhatok, hogy mozgás közben az egyensúlyérzékem működjön vagy a hallásom.

B*******g.

Valójában én szeretem a tanulmányi osztályt. Olyan jó a humoruk.

Legelsőnek leszögezném, hogy fogalmam sem volt, ki az a Timothy Oliphant és azt hiszem, nem ez a szerepe fogja őt emlékezetessé tenni számomra, lévén a színészi játékát kimeríti a kétféle csúnyán nézés (szinte olyan, mint a nevezetes Steven Seagal arcképmontázs). A film egyébként jó lenne, ha nem lenne néhol büntetően rossz. A történet, mint olyan, a semmiből indul és ott is ér véget, nem tudom eldönteni, hogy ezzel a majdani folytatást próbálják kicsit tolni vagy simán csak elfogyott a tinta a forgatókönyv-íróknál; a főhős jön, megmutatja a terméklogókat, öl, megmutatja a termélogókat, megy tovább. Tisztára James Bond, csak mintha béta verziót mutatnának belőle. Én meg leginkább úgy voltam a film végén, mint a szállodai menekülős jelenetben a két kiskölyök, akik éppen a Hitmannel játszanak (apropó, Oroszhonban akkor ez nem korhatáros játék?) amikor 47-es barátunk rájuk rúgja a panorámaablakot. (Becsüljük meg ezt a tíz másodpercet, jóból ennyi jut. Meg talán a végén az ámerikái ügynökök belépőjének a vége.) A többi szereplőnek nagyon töltelékszaga van, hiába játssza őket Tíbeg of Prison Break meg Dezmond of Lost. Azt meg talán meg sem kell említenem, hogy miután a derék orosz kommanderek lezárják egész Szentpétervárat, hősünk és nője gond nélkül autózik át Isztambulba.

Egyszer meg lehet nézni a Hitmant, másodszorra csak akkor érdemes, ha nem érted a történetet és azt gondolod, hogy másodszorra majd megérted. Hint: nem fogod.

Attól tartok, mostanában csalódást okozok azoknak, akik eddig feltétel nélkül bíztak bennem. Nem mondják, nem is éreztetik ezt velem, nekem meg ez a legrosszabb, amit el tudok képzelni ilyen helyzetben. Valahol fáj, nyilván.

Akárcsak az, hogy saját magamnak is egyre gyakrabban okozok csalódást. Nem konkrét tettekkel, hanem leginkább azzal, hogy egy rakás kérdésre nem tudok válaszolni, mert nem látom a dolgoknak a végét, csak visz valamerre a sodrás.