Komolyan mondom, ami a karon tárgyszervezés címén folyik, az egy vicc. Most éppen a Kriptográfia gyakorlatunk sorsa vált kérdésessé, mert szóltak valami ábrázoló geometriások, hogy nekik pont az a terem kellene, amiben jelenleg mi rezidálunk. Ők amúgy öten vannak, mi huszonketten, egyértelmű, hogy ki fog lepattanni. Természetesen mi. Gratulálok az ő tanszéküknek, hogy így harmadik hétre sikerült felébredni.

Mindezt persze én már le sem ...... . Reggel, indulás előtt egy gyors iddqd, egyből szebb a nap.

Szombaton tartottuk az ötéves találkozónkat a volt gimnáziumi osztálytársakkal. Megvallom, kicsit tartottam attól, hogy amikor el kell majd mesélnem, mi minden történt velem az érettségi bankett óta, annyit fogok tudni mondani, hogy hát izé, járok egy egyetemre és majd egyszer leszek is valaki; gáznak tűnt, hogy én, a majdnem mindig kitűnő tanuló még mindig itt szop tartok, ahol, miközben mások már régen sokkal értelmesebb dolgokkal foglalkoznak.

Aztán amikor a volt osztálytermünkben leültünk és elkezdtünk beszélgetni, teljesen úgy éreztem magamat, mintha nem öt éve, hanem tegnapelőtt ültünk volna ott ugyanúgy. Persze mindenki változott, ki többet, ki kevesebbet, de eléggé el voltunk halva azon, hogy az a lány, aki annak idején az évfolyam legszendébbje volt, most rendszeresen kijár Irakba a munkája miatt és olyan elképesztő magabiztosság sugárzik belőle, hogyha nekem feleannyi önbizalmam volna, egy kevésbé jól sikerült félévkezdéskor minden illetékesnek a nyakára lépnék. Kicsit furcsa volt, hogy a negyven emberből vagy huszonhárman voltunk csak ott. A félelmem amúgy alaptalan volt, mert azért nem mindenki előzött meg a papírszerzésben — vicces, hogy aki még küzd, az szinte mind Debrecenbe jár? —, a már végzettek közül meg alig páran dolgoznak a "szakmájukban". Először egy korrekt vacsorán estünk túl, aztán a maradékkal maradókkal átvonultunk egy szintén korrekt, ámde sokkal zajosabb beülős kocsmába.

Az este folyamán a többiek számára talán kiderült rólam, hogy én még most is az a fura, csöndes srác vagyok, aki voltam és még mindig sokkal szívesebben hallgatok másokat, mint saját magamat, illetve az érzelmeimet még mindig nem vagyok képes megfelelően kifejezni a metakommunikáció eszközeivel (értsd: kurva laza vagyok, de ez nem látszik rajtam eléggé); ez talán ott csúcsosodott ki, amikor beadták a Highway to Hell-t attól a villanyszerelős zenekartól* és mindenki végtaglóbálása közepette én az asztalon szolidan végignyomtam a dobrészét a dalnak. Egyébként hajnali háromkor bekövetkezett távozásomig egymástól függetlenül több lány is arra a megállapításra jutott velem kapcsolatban, hogy ritka nagy szerencséje lesz annak a lánynak, aki majd engem megfog magának. Ezt dicséretnek vettem, úgyhogy Damen pass auf, lehet tolongani és rajongani, míg nincs nagy sor.

És akkor hazaindulsz a hajnali városban, a szemerkélő esőcseppek halkan koppannak a szélvédőn, megállsz a piros jelzésre, letekered kissé az ablakot, a füledben még ott dobog a pub hangzavara, a rádióban felcsendül a Praise You elejéről a zongorás lead, érzed, hogy még most is töltődsz az érzésekkel és azt kívánod, bárcsak sose lenne vége ennek a számnak.

* Az ORTT által megkövetelt korrekt tájékoztatásra vonatkozó hatósági előírásoknak történő megfelelés okán kénytelen vagyok közölni, hogy az AC/DC-ről van szó.

Egy tavalyi bejegyzésben már szerepelt ez a Napirajz, amelyet újfent előástam magamnak, merthogy sikerült egy matematika szakos ismerősömmel való beszélgetés közben azt mondanom, hogy "a kockaság szerintem túldimenzionált"; erre felhívott az előbb, hogy ne haragudjak, de azóta is ezen röhög.

Furcsák ezek a matematikusok. Még szerencse, hogy hülye vagyok a matekhoz.

Bemegy a hallgató az egyetemre szemerkélő esőben, hidegben, hogy ott őneki kétszer két órát tartsanak grafikáról, felmászik a második emeletre, ebből is látható, ő akarja a dolgot, itt van, hajrá, erre nem az ajtóra van ragasztva a sárga post-it, hogy ma minden lesz, de kétszer két óra grafika, na az biztosan nem? Ekkor a hallgató elszomorodik, véleményezi a világot, mint szódás a lovát, tapasztalatokat oszt meg hasonhelyzetű kollégáival, majd miután a rekreációs jellegű egyetemi wifi-használat kudarcba fullad a villanyáram és a wifi-hálózat különböző helyeken leledzése okán, és a büfében is elfogy előle a sonkás-sajtos kifli és helyette csak diós-sonkás-sajtos-sült hagymás-olívás van (dőzs), ami amúgy jó ízű, de fél óra a lappangási ideje és a papírja szerint inklúdolt saláta, paradicsom és uborka sincsen benne; szóval mindezek után hazaballag kies otthonába és mivel éppen semmit nem tud kezdeni a hirtelen kapott négy órával, a nap maradék részét többnyire fázással tölti, ami amúgy nála igen ritka.

— — —

Elnézését kérem, kérem higgye el, nem állt szándékomban megsérteni Önt azzal, hogy jóval intelligensebbnek feltételeztem Önt, mint amilyen valójában. Legközelebb nem fordul elő, megígérem!

Védje szendvicsét éhenkórász kollégáitól penészfoltos zacsival!

Mondjuk én találtam ma a konyhaszekrényben két szelet háromnapos kenyeret, amik ilyen zacsi nélkül néztek ki ugyanígy — mínusz a salátalevél és társai —, míg mellettük a múlt héten ottfelejtett másik két szelet kenyér egészen újszerű állapotúnak bizonyult. Az ötlet amúgy kiváló.