Szombaton tartottuk az ötéves találkozónkat a volt gimnáziumi osztálytársakkal. Megvallom, kicsit tartottam attól, hogy amikor el kell majd mesélnem, mi minden történt velem az érettségi bankett óta, annyit fogok tudni mondani, hogy hát izé, járok egy egyetemre és majd egyszer leszek is valaki; gáznak tűnt, hogy én, a majdnem mindig kitűnő tanuló még mindig itt szop tartok, ahol, miközben mások már régen sokkal értelmesebb dolgokkal foglalkoznak.

Aztán amikor a volt osztálytermünkben leültünk és elkezdtünk beszélgetni, teljesen úgy éreztem magamat, mintha nem öt éve, hanem tegnapelőtt ültünk volna ott ugyanúgy. Persze mindenki változott, ki többet, ki kevesebbet, de eléggé el voltunk halva azon, hogy az a lány, aki annak idején az évfolyam legszendébbje volt, most rendszeresen kijár Irakba a munkája miatt és olyan elképesztő magabiztosság sugárzik belőle, hogyha nekem feleannyi önbizalmam volna, egy kevésbé jól sikerült félévkezdéskor minden illetékesnek a nyakára lépnék. Kicsit furcsa volt, hogy a negyven emberből vagy huszonhárman voltunk csak ott. A félelmem amúgy alaptalan volt, mert azért nem mindenki előzött meg a papírszerzésben — vicces, hogy aki még küzd, az szinte mind Debrecenbe jár? —, a már végzettek közül meg alig páran dolgoznak a "szakmájukban". Először egy korrekt vacsorán estünk túl, aztán a maradékkal maradókkal átvonultunk egy szintén korrekt, ámde sokkal zajosabb beülős kocsmába.

Az este folyamán a többiek számára talán kiderült rólam, hogy én még most is az a fura, csöndes srác vagyok, aki voltam és még mindig sokkal szívesebben hallgatok másokat, mint saját magamat, illetve az érzelmeimet még mindig nem vagyok képes megfelelően kifejezni a metakommunikáció eszközeivel (értsd: kurva laza vagyok, de ez nem látszik rajtam eléggé); ez talán ott csúcsosodott ki, amikor beadták a Highway to Hell-t attól a villanyszerelős zenekartól* és mindenki végtaglóbálása közepette én az asztalon szolidan végignyomtam a dobrészét a dalnak. Egyébként hajnali háromkor bekövetkezett távozásomig egymástól függetlenül több lány is arra a megállapításra jutott velem kapcsolatban, hogy ritka nagy szerencséje lesz annak a lánynak, aki majd engem megfog magának. Ezt dicséretnek vettem, úgyhogy Damen pass auf, lehet tolongani és rajongani, míg nincs nagy sor.

És akkor hazaindulsz a hajnali városban, a szemerkélő esőcseppek halkan koppannak a szélvédőn, megállsz a piros jelzésre, letekered kissé az ablakot, a füledben még ott dobog a pub hangzavara, a rádióban felcsendül a Praise You elejéről a zongorás lead, érzed, hogy még most is töltődsz az érzésekkel és azt kívánod, bárcsak sose lenne vége ennek a számnak.

* Az ORTT által megkövetelt korrekt tájékoztatásra vonatkozó hatósági előírásoknak történő megfelelés okán kénytelen vagyok közölni, hogy az AC/DC-ről van szó.