Két nap, két vizsga. Az elsőről inkább semmit, a második viszont nagyon idekívánkozik.

Kezdem azzal, hogy a felkészülést segítendő kaptunk linket a jegyzethez meg az előadások fóliáihoz. A jegyzet szerény háromszáz+ oldal és az ötvenedik oldalon már a tizenkettedik elméletet ismerteti, gyors fejszámolást követően konkludáltam, hogy maga a tárgy ennyit nem érdemel, úgyhogy bőven elég lesz a fóliákat végigpörgetni, mert azokon úgyis csak fontos kifejezések meg fogalmak vannak és a jegyzetből is csak ezek érnék el az ingerküszöbömet.

A tizenhárom prezentáció bizonyító erejétől éppen csak a szemem akart kifolyni, mert mind a tizenhárom különböző sablonnal volt elkészítve — köztük a fantasztikusan ergonomikus világoskék háttérre dobott fekete dobozban fehér színű betűk animálódnak vidáman jellegűek is —, a hatás kedvéért az egyiknél a készítő — áldassék az ő neve! — egyesével úsztatja be a teljes oldalnyi szöveg betűit, amelyért én legnagyobb jóindulattal is lánctalpas harckocsit érkeztetnék a homlokára, nem igaz vazzeg, hogy ezt valaki használhatónak gondolja elvileg komoly előadáson levetítendő diasorban vagy egyébként. A legszebb mégis az egyik ábra volt: az eredetileg színes diagramon nyolc különböző színű, egymást keresztező görbe látszik, ebből valamiért egy fekete-fehér verzió került a diába, amin ugye remekül követhető, hogy a sárga színű vonal hogy és merre halad.

És akkor a vizsga. Mivel ez a senkitsemérdekeligazán-sáv, a vizsga tesztkérdésekből áll, pontosan negyvenből, mindegyiknél négy lehetőség és egy helyes válasz. Gondoltam, ami megmaradt, az megmaradt, a többit meg majd IQ-ból, elvégre minden logikus, az az egy óra, amit kapunk a tesztre, az pont elég lesz. Erre közli az oktató, hogy akkor lehet kezdeni, húsz perc.

Engedje meg, hogy aztak*rva.