Hajnali két óra felé járunk. Az egész napi hőség után most már három órája tombol odakint a vihar: erősen fúj a szél, dörög az ég, szakad az eső, mintha dézsából öntenék, az égbolt pedig egyetlen hatalmas opálos derengés, amiből időnként kiválik egy-egy hihetetlenül fényes villámlás íve. Fekszem az ágyon, aludni nem tudok; hiába a fizikai fáradtság, ha a szellemmel nem bír, pörög az agyam, mint egy taurint túladagolt búgócsiga.

Elkezdődött az olimpia Pekingben. Aki látta a megnyitóünnepséget, annak szerintem hozzám hasonlóan nem egyszer akadt el a ropiért nyúló keze a döbbenettől. Mindenki sejtette, hogy ez itt valami különleges esemény lesz, de hogy ennyire elképesztő műsort fognak csinálni, azt talán maguk a kínaiak sem hitték el. Nekem különösen az tetszett benne, hogy nem egy céltalan, megalomán, magamutogató puccparádé volt az a három (négy?) óra, hanem egy ésszel összerakott, ötletes előadás. Persze a megalománia jelen volt, de hát hülye is az, aki megveszi a csúcs hangrendszert és soha nem használja ki a lehetőségeit. Nagyon tetszett az írásjeles dolog a sok kis mozgó karakterrel, meg a dobosok produkciója, meg a lábnyomos tűzijáték. Meg hogy képesek voltak összeszedni kétezer-nyolc sötét hajú, pontosan százhetven centi magas fiatalembert a tai-csihoz. Azt hiszem, volt miből válogatni. Azért Baló Györgynek — akitől a cím is származik — javasolnék beszerezni egy hordozható szótárgépet, hogy többé ne ferdítse el Jacques Rogge NOB-elnök beszédét ennyile dulván (a my dear Chinese friends-ből kedves francia barátaim lett valahogy).

Aztán az jutott eszembe, hogy valami egészen borzasztó, amit a sajtó hírközlés címén előad. Aszongya a Híradó: Piricsén Molotov-koktélt dobtak két házra, egy asszonyt pedig sörétes puskával találtak el a lábán. Engem még sosem találtak el a lábamon sörétes puskával, de biztosan nagyon fájdalmas lehet, ahogy a puskatus odacsapódik a térdkalácshoz, még belegondolni is rossz. Tudom, most keressek magamnak egy másik csomót egy másik kákán.