Legelsőnek leszögezném, hogy fogalmam sem volt, ki az a Timothy Oliphant és azt hiszem, nem ez a szerepe fogja őt emlékezetessé tenni számomra, lévén a színészi játékát kimeríti a kétféle csúnyán nézés (szinte olyan, mint a nevezetes Steven Seagal arcképmontázs). A film egyébként jó lenne, ha nem lenne néhol büntetően rossz. A történet, mint olyan, a semmiből indul és ott is ér véget, nem tudom eldönteni, hogy ezzel a majdani folytatást próbálják kicsit tolni vagy simán csak elfogyott a tinta a forgatókönyv-íróknál; a főhős jön, megmutatja a terméklogókat, öl, megmutatja a termélogókat, megy tovább. Tisztára James Bond, csak mintha béta verziót mutatnának belőle. Én meg leginkább úgy voltam a film végén, mint a szállodai menekülős jelenetben a két kiskölyök, akik éppen a Hitmannel játszanak (apropó, Oroszhonban akkor ez nem korhatáros játék?) amikor 47-es barátunk rájuk rúgja a panorámaablakot. (Becsüljük meg ezt a tíz másodpercet, jóból ennyi jut. Meg talán a végén az ámerikái ügynökök belépőjének a vége.) A többi szereplőnek nagyon töltelékszaga van, hiába játssza őket Tíbeg of Prison Break meg Dezmond of Lost. Azt meg talán meg sem kell említenem, hogy miután a derék orosz kommanderek lezárják egész Szentpétervárat, hősünk és nője gond nélkül autózik át Isztambulba.

Egyszer meg lehet nézni a Hitmant, másodszorra csak akkor érdemes, ha nem érted a történetet és azt gondolod, hogy másodszorra majd megérted. Hint: nem fogod.