Fogok szerezni egy bazi nagy kitűzőt, amire az lesz írva, hogy "Nem. Nincs. Nem adok.", és ezzel fogok a nép között járni.

Belépek a vasútállomás épületébe, fél percen belül szinte sorban állnak előttem a kéregetők, egyik gyengébben hazudik, mint a másik, egyik szemében nagyobb g*ci vagyok, mint a másikéban. Mert egyiknek sem adok semmit. Nem tud olyan szívszorító történetet kitalálni, aminek hatására én ott, annyi ember szeme láttára elővenném a pénztárcámat, pedig némelyik úgy tud kérni, mintha adna; tudom, irigy kutya vagyok és különben is a k*rvaszámat.

Áruházi parkolóban felnyitom a csomagtartót, beteszem a két szatyrot. Rögtön odasündörög egy kapucnis fazon, a szeme se áll jól. Alig bír megszólalni, de azért nagy nehezen köszön ("üdvöözlööm asszony’m"), mutogatja a nála lévő Flasztert, mondom neki, hogy köszönöm, nem kérek. Erre azt mondja nekem:
— Van ilyen igazolványom is, uniós előírás hogy megmutassam... *
— Köszönöm, nem veszek újságot.
— Hát... Ha újságot nem is vesz, megtámogathatna engem pár... párszáz forinttal.
— (hát a pofám leszakad) Sajnálom. Viszontlátásra.
— Jól van, jól VAN, JÓL VAN! (a végén konkrétan ordít, a fél parkoló minket bámul, "némá’, az a nagydarab veri a szerencsétlent")
— Ne kiabáljon! Mostmár csak azért sem kap semmit tőlem, mert kiabált. Menjen innen!
— Azért, azért... Majd meglátjuk! Majd visszajövök! (kezével hadonászik, fenyeget, szinte látom, ahogy megragadom a vállát és belecsomagolom a bevásárlókosárba, de nem tudom eldönteni, hogy részeg vagy gyogyós, retardáltakat meg nem bántunk)
— Szeretettel várom. Viszlát!
— Még visszajövök! (elslattyog)
— Nem fogok magához vágni semmit, kár erre várnia...

A kitűző meg olyan lesz, hogy ha megnyomom a közepét, akkor fel is olvassa azt, ami rá van írva. Mindenkire gondolni kell...

* Ez az igazolványmutogatás meg a másik, amitől agyf*szt kapok. Olyan igazolványt csináltatok, amilyet csak akarok, holnaptól én leszek maga az efbíáj.