Amilyen jól indult a hét, olyan jól folytatódott. Délelőtt felhívott anyukám, hogy elfogytak-e a rókák, aztán elmesélte, hogy mi volt tegnap otthon. Most elegánsan kihagyom a népmesés cifrázó részeket: volt a nagy semmi, aztán volt egy baxott nagy villámlás, aztán baxott nagy dörgések, aztán jégeső, aztán megint a nagy semmi. Értsd: süket telefon, akadozó villanyáram. Utóbbi olyannyira akadozó, hogy az én szobámban konkrétan nincsen is. Már nincs. De volt, és jelen pillanatban úgy néz ki, hogy ami ott volt, és köze volt az elektromos hálózathoz (tévé, hifi, PC és a PS2), az mind halott...

Ezek után vidáman indul az ember programozás előadásra, ahová magával viszi ugyan az Algoritmuselmélet tárgy gyakorlati jegyzetét, hogy majd ott tanulgat a holnapi zéhára, de a francot se lehet ott mást csinálni, hiszen megkörnyékezik az embert ismert és ismeretlen egyedek, akik a ma esti szakestre invitálnak ilyenformán:
- Helló! Jösztök szakestre? (márminthogy WarPreist és én)
- Még nem tudjuk biztosan...
- Kéne...
És már ott sincs, csak a kezünkbe nyom két Pici-grafikás zászlócskát, majd betámadja az alattunk lévő sort.

Az ISzK-ban igen tartalmasan sikerül eltöltenünk másfél órát, aztán átvonulunk a matek épületbe, hogy részt vegyünk a soron következő óráinkon. Esetemben ez TeX 2 lenne, de az ajtóra egy messziről látható cetlit ragasztott valaki, amin az áll, hogy a mai órák nevezett tanársegéd vonatkozásában elmaradnak. Nyomulok haza, közben eláll az eső - mert mikor esne, ha nem akkor, amikor valami antimonotonitásra csábító esemény kerül előtérbe... -, aztán úgy döntök, hogy mégis benézek erre a hepajra, hátha lesz valami vicces-fura periódus, mielőtt totális részegségbe fullad... aki ott van.

A marketing szerint hétkor van kapunyitás, fél nyolckor kemény nyolc érdeklődő van jelen nevezett helyszínen, őket beengedik. Ruhatár még nincsen - majd valamikor lesz, de akkor már a kutyát nem érdekli -, leülünk egy szimpatikus helyen és rádöbbenünk, hogy a kirakott ropi selejtes, mert gyorsabban fogy, mint ahogy újratermelődik, ezért előrelátóan a többi üres asztalról összewarezoljuk az összes többi adagot. Elkezd nőni a tömeg, ezzel együtt baromi meleg keletkezik odabent - mondjuk hülye az, aki reflektor mellé áll... Megjön a dékán, elmondja a nyitóbeszédet, amiből semmit nem értek némely idejekorán begőzölt kollégámtól, aztán pedig jön az est sztárvendége: Juhász István aka. Pici.

Ő olyan ember, akit lehetetlen szubjektíven jellemezni. Akárkit kérdezel meg róla, aki ismeri, az első öt dolog között, ami eszébe jut, biztosan szerepelne a "a hideg kiráz tőle néha" tétel. Az tény, hogy előadáson ő a poénokat is komolyan gondolja, ha beszélgetsz, halott vagy, mert arc-, név- és egyéb memóriája erősen túlfejlett. Ezek után csoda-e, ha az esten a saját fia is úgy parodizálta Picit, hogy elcsórta a köpenyét, feljött a színpadra pici mellé - aki ekkor már korsót szorongatva várta, mikor lesz belőle elég a közönségnek -, és belekezdett:

"Na, végre befejezte! Mi az ott a kezében? Sör?! Mondtam már, hogy ez személyes sértés. Mondja meg a nevét és a szakját! Most bezzeg hallgat... Megjegyzem magát száz évig is, ne féljen! Látom, vörösödik a feje... A sörtől? Itt a csónakázó tó egy köpésre. bár elterjedt a hír, hogy tud vízen járni..."

Gurított még egy történetet arról, hogy ketten hogyan okoztak maradandó elmebajt egy hallgatónak, és mivel ez baromira tetszett nekem, leírom:
"Apámmal a májusi kirakodóvásárban nézelődtünk és baromi meleg volt, úgyhogy ő beállt az egyik büféhez a sorba két sörért. Én addig arrébb álldogáltam, amikor is odajött egyik hallgatótársam. Rólam ugye nem tudták, hogy ki vagyok, apámtól meg féltek. Szóval beszélgetünk, hogy ki mit csinál, mondja, hogy a barátnőjével jött ki, én meg mondtam, hogy várom, hogy Juhász Pici hozzon nekem egy sört. Ekkor apám a büfé felől közeledett a sörökkel. A srác bedőlt az egyik árokba..."

De maga Pici is megtartotta a maga kis történetmesélős estjét. Mesélt arról, hogy amikor ő az egyetemre került, akkor az ilyen szakesteket még a főépületben, a díszudvaron tartották, egészen addig, amíg valaki a harmadik emelet korlátján egyensúlyozva le nem hugyozta a díszudvaron tartózkodókat, köztük az akkori rektort. Mesélt arról, hogy a régi Benczúr kollégiumban olyan emelkedett hangulatú bulik voltak anno, hogy a buli nyolckor kezdődött, a zenekar fél tízkor már matt részeg volt, az emberek meg tíz felé érkeztek a buliba; a különböző szakosok meg alaposan osztották egymást... Volt szó a nagy Szovjetunióban eltöltött termelési gyakorlatokról is, ahol elsősorban a piával foglalkozott mindenki. Például az egyik kollégiumban, ahol laktak, egyedül ők tudtak szeszt becsempészni, ennek híre ment, onnantól kezdve pedig hozzájuk járt mindenki inni. Ennek eredményeképpen a második hét végére körülbelül ötszáz üres üveg halmozódott fel a szobájukban, az ukránok viszont még bírták volna az italt, úgyhogy nekik kettő-egy arányban szolgáltak fel sör és aceton kombót. Állítólag azóta is azt isszák arrafelé...

De érdekes cuccot lehet összehozni, ha az ember szorult helyzetben találja magát és van egy turmixgépe. Történt, hogy odakint vettek egy turmixgépet és ki akarták próbálni, volt hozzá recept is: fél kiló narancs, egy banán, satöbbi, mindez ugye a hetvenes években, abszolút reális recept... Nekik ilyenjeik nem voltak, volt viszont vodkájuk, tejük és uborkájuk. Ebből olyan kulimász keletkezett, amelyet kanállal lehetett fogyasztani, viszont aki evett belőle, az kért rá egy üveg vodkát, mert csak úgy lehetett elviselni a fokozott ízhatást.

Ezután még voltak apróbb vicces jelenetek, például az egyik szervező srác éppen arról beszélt, hogy a tombolán értékes nyereményeket lehet nyerni és hogy a nyeremények láthatóak a kivetítőn. Ekkor persze mindenki a kivetítőre nézett, amin történetesen az élőkép volt bevágva, amint a szervezőgárda öt lánytagját mutatja. Néhány tanár és gyakorlatvezető pedig zenélt nekünk, kissé alternatív stílusban adtak elő számokat, amik közül az Apocalyptica-feldolgozás különösen ütős volt. Innentől a program az ismerősök kajtatása és a közös bárpultlátogatás ciklikus váltakozásából állt volna, de eljöttem jól, hogy elérjem az utolsó előtti huszonnégyes buszt. A buszról leszállva egészen jól esett a friss levegő és a viszonylagos csend...