Gondolom páran most azt fogjátok gondolni, hogy én azt gondolom, hogy az olvasóim minden alkalommal bekajálják az olyan sztorikat, amelyekben én szenvedő alanyként mások segítségére sietek, és ha éppen nincsen miről blogot írnom, akkor kitalálok magamnak egy jó kis göröngyös történetet, majd azt remek stilisztikával elétek gurítom, a történet végkifejletétől függően pedig vagy elkezdtek sajnálni engem, vagy elkezdtek irigyelni engem - jó, az utóbbira ritkán adok alkalmat, laposan játszunk csak, semmi magas labda.

Merthogy a szombat délelőtti elfoglaltságom mibenléte eldőlt abban a pillanatban, amikor a megcsörrenő telefont édesanyám felvette, majd valakinek azt válaszolta bele, hogy "...igen, itthon van". Én automatikusan elkezdtem öltözködni, már a cipőnél tartottam, amikor vázolta nekem a tényállást: kritikus a helyzet, azonnali beavatkozás vált szükségessé.

Amíg gyalogosan a helyszín felé haladtam acélos, döngő léptekkel, azon töprengtem, hogy lám, ilyen az élet, egyik percben még félálomban rajzolgatom képzeletbeli böngészőablakomba legújabb elborult ötleteimet, a következőben meg fél méteres sárban próbálkozom nem elcsúszni - tiszteletembélabá, amiért homokkal szórta le a havas utat. Megérkezvén a helyszínre, a segítségre szoruló illető - aki nyugdíjas korára döntött úgy, hogy nekivág egy 400 órás ECDL-tanfolyamnak - viccesen megjegyezte, hogy készüljek fel a legrosszabbra, mert ilyet még nem láttam, én biztosítottam afelől, hogy bármit mutat, volt már rosszabb, végső esetben az adatbázisrendszerek vizsgám részleteit tudnám bevetni, azt is kizárólag úgy, hogy a felénél elhagyom a környéket. A lényeg - merthogy mindenkit az érdekel elsősorban - csupán annyi, hogy az ECDL-tanfolyamon bizony úgy tűnik, számon is kérik az addig leadott dolgokat, ennek megfelelően át kellene néznünk a problémás részeket.

Az illető belecsapott a lecsóba: sikerült elhozniuk néhány feladatot az oktatásról, hogy otthon gyakorolhassák a témát, viszont nagy sajnálatára a feladatot kizárólag az ottani gépen lehet megoldani. Ezt arra alapozta, hogy neki a Sajátgépben csak A, C és D meghajtója van, a feladat meg úgy kezdődik, hogy hozza létre az alábbi könyvtárszerkezetet a Z meghajtón... Fél óra alatt sikerült elfogadható mértékben elmagyaráznom, hogy a meghajtó betűjele ebben az esetben teljesen lényegtelen, kreatívak leszünk és a C-re dolgozunk. Azért felmerült bennem a kérdés, hogy hogyan lehet, hogy ez 100 óra leteltével még nem nyilvánvaló. Tehát a C-re, és nem a D-re, mert a CD-olvasóra kicsit problémás három mappát létrehozni az Intézőben. Következő lépés az volt, hogy egy másik helyen lévő mappából másoljuk át az összes .doc-ot valahová. Megint kreatívak voltunk és kerestünk egy helyi mappát, amiben volt 20 .doc és 5 darab .gif kép. Próbáltam a lehető legnyilvánvalóbb módszereket szuggesztálni, végül abban maradtunk, hogy mivel kevesebb a nemdoc, mint a doc, így jelöljük ki azokat, amik nemdocok, aztán invertáljuk a kijelölést és úgy másolunk. Probléma egy: a lenyomott CTRL melletti kattintgatás - random kijelölés- annyira hatékony volt, hogy rövid idő elteltével az öt gif helyett 42 gifünk volt a mappában, és a szaporodás a végtelenségig folytatódott volna, ha nem akad ki nálam a műszer. Az ok: egy gif kijelölve, kattintás a másik gifre, kattintás közben a kurzor picit arrébb megy, ettől rögtön létrejön a kijelöltekről egy-egy másolat a mappában.

Végül csak átmásoltuk őket. Következő lépésként az egyik docba bele kellett írni a nevünket. Nem tudom, nem értem, nem is akarom érteni, sőt tudni sem, hogy honnan veszi az összes informatikával ismerkedő ember azt az ötletet, hogy egy állományt az Intéző menüjének segítségével lehet megnyitni, mikor egy sima Enterrel nemcsak egyszerűbb, hanem gyorsabb is. Komolyan, most döbbentem rá arra, hogy mennyire nem volt hülyeség annak idején a DOS alapismeretekkel kezdeni az egészet; ez a grafikus kezelőfelület a mindent-a-szádba-adok filozófiájával mindenre jó, csak éppen az vele a baj, hogy a lényeg nem látszik tőle, a billentyűzettől meg mintha félnének az emberek, így aztán komoly aggódás lép fel, ha "véletlenül", "magától" eltűnik az eszköztár vagy nem jön fel a menü.

Így ment ez délig, közben megfejtettük a kezdőlap beállításának rejtelmeit, hozzáadtunk oldalakat a kedvencekhez - tudtátok például, hogy melyik oldalt nevezik sárga Google-nek? Hát a Startlapot...-, videokameráról rögzítettünk óvodai műsort a Movie Makerrel - az egyetlen windowsos program, amit sosem használok. Hazafelé ismét tapicskoltam a sárban, ebéd után megnéztem az A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső című remekművet, amely S@ti szerint jobb a Blöffnél, mindenesetre a Ponyvaregénnyel egy szinten tanyázik az én értékrendem szerint, pedig ebben senki sem tud egy éppen oda illő bibliai idézetet és nincsen röhejesen göndör afrogömb hajkoronája senkinek. Az este folyamán pedig megint Nándonak segédkeztem, ő meg mindenütt köszöngette, ahol csak eszébe jutott, úgy kellett lecsillapítani, hogy ne terjessze a dolgot, még a végén népszerű leszek és jöhet a drogelvonó meg a fiatalkori kiégés.