Láttam egy riportot a tévében egy családról, akik andalúziai lovakat tenyésztenek és idomítanak, amelyek köztudottan a spanyol királyi lovasság csillagainak számítanak. A családban van két lánygyermek, mindkettő elvégezte Spanyolország egyetlen ilyen jellegű dologgal foglalkozó iskoláját. Ez eddig szép és jó, örül is kicsit a néző, mert a lovak is szépek és a lovasok is, de ekkor, jaj, beüt ama bizonyos bitangnagy ménkő! Mert hogyan fejeződik be a riport? "A lányok naponta négy órát töltenek a nyeregben, szabadidejükben edzősködnek vagy egyetemre járnak" Nehogymár... Majdnem félrenyeltem, amikor ezt meghallottam. Szabadidejében jár egyetemre, érted... Csak úgy belegondoltam a dologba, ez lett belőle:

Archibald Kidderminster 1954-ben született a Londontól mindössze 340 mérföldre található Cornwallban, ahol iskoláit kitűnő teljesítménnyel végezte el. Mind a hármat, mivel az első két helyről eltanácsolták élénk politikai érdeklődése okán. Ekkor határozta el, hogy folytatja apja, nagyapja, a nagyapja apja és a nagyapja nagyapja, satöbbi mesterségét, azaz kondásként fog dolgozni. Így is történt, negyven évi kondáskodás után azonban úgy érezte, szabadidejét nem tudja mivel eltölteni, a lazsálás pedig nem kenyere. Archibald Kidderminster ezért újabban, a malacok ellátása és felügyelete mellett hobbiból miniszterelnökösködik. Úgy érzi, a feladatát tökéletesen el tudja látni a gazdálkodás után, javasolta is a parlamenti ülések déli és késő esti kezdetét, akkor ér rá ugyanis. Kollégái szerint a miniszterelnök remek fickó, gyakran mesél érdekes történeteket a paraszti életből, amelyekkel zseniálisan von párhuzamot egyes aktuális bel- és külföldi ügyekkel. Munkatársai és az ellenzék is azon a véleményen van, hogy korának egyik legjobb politikusa ő, kissé nyers, ám karizmatikus jellemről tanúskodó beszédei pedig könnyen találnak támogató fülekre. És hogy mi a titka? Állítja: egész életében disznóságokkal foglalkozott, volt ideje felkészülni.

Jó, jó, meg lehetett volna írni úgy is, hogy a totálisan naturalista részletek miatt az olvasót eltölti a tartós undor, de olyant nyilván nem teszek ide, mert nem vagyok a magam testi épségének ellensége, másénak meg főleg nem, bár ha így haladunk tovább, hogy minden összetett mondat második felében valami új információt vezetek be, mert éppen úgy esik jól az írás, mondjuk közel vannak azok a betűk, amikből ez kijön, akkor egyszerűen beírom ezt és kész, de valakinek biztosan nem tetszik, ha gyakran nem sikerül értelmesen befejeznem egy jól induló, értelmesnek látszó kezdettel bíró gondolatot, akárcsak ezt itt, tényleg, ez egy tök jó példa arra, hogyan nem kell blogbejegyzést írni, ha a látogatók megtartása a cél, ha viszont az elkergetésük van napirenden, akkor éppenhogy tökéletes a példa, szóval mindkét esetben univerzálisan használható, hiszen bele lehet írni olyanokat, minthogy megnéztem este a negyvenötödik Repülő Cirkuszt és azóta is fáj a mondatbefejező ember, akire most nekem nagy szükségem volna sürgősen, mert most végképp elvesztettem a fonalat, és sosem fogom tudni ezt a mondatot...
- ...befejezni.
- Á, köszönöm!

Nagy öröm és boldogság áradt szerte a szívemben, amikor újra lett a csapban víz. Illetve, víz az még nem volt benne, helyette sok-sok légbuborék és valami vízszerűen folydogáló, ámde leginkább frissen komposztált mocsári sárra emlékeztető folyadék csurdogált a köpködő csaptelepből. Nem baj, amíg visszaállt az eredeti állapot, nyugodt szívvel Crimsonlandeztem, ennek megfelelően el is ba... lövöldöztem a délután jelentős részét, ezalatt eljutottam 6:38-ig Survivalban, pisztollyal. Egyszer pedig 6:37-ig, de akkor különösen mákos voltam, tekintve, hogy valami beakadhatott a játékban, mert elindulás után úgy kezdte, hogy az első hulla dobott egy Jackhammert, nemsokára jött egy Shield, aztán egy 2*XP, aztán egy Nuke, aztán Freeze, Shock Chain és egy Fire Bullet, majd rövid idő múlva ugyanezek, ugyanígy. Ezek mellé még bekérhettem volna egy Perket is, de nem tűnt egyik sem hasznosnak.

És megnéztem a Szaharát és a Világok harcát is. Előbbi meglepően élvezetes volt, tényleg nam számítottam arra, hogy valami értelmes másfél óra kerekedik ki belőle, aztán tessék. De ha kérhetem, felejtsék már el ezt a főhős beleszeret az egyetlen nő szereplőbe muszájfeature-t, mert ez Indiana Jones óta már a klisék között is külön kategóriát alkot. Jó, persze, meg kell magyarázni a főhős motiváltságát, ami miatt bemegy a hulladékégetőbe, meg puszta kézzel szembeszáll öt fegyveres afrikaival. A Világok harca más tészta, Spielberg-film, következésképpen van benne látvány és tartalom, esetünkben az előbbi javára. Élcelődve megjegyezhetném, hogy a CGI-jelenetek megvalósítása tovább tartott, mint az élő szereplős jeleneteké, de élcelődjön az, akinek hat anyja van. Csakhát... megint itt egy jó alaptörténet - amibe a film valahol belevág és valahol kiszáll belőle -, megint itt egy rakás kihagyhatatlan elem a könyvből, és megint itt egy belezsúfolt szál, amelyben az egyszerű amerikai polgár hazaszeretete ürügyén felbuzdulva keresztülvág az országon, szembeszáll a veszéllyel, a jól képzett, jól felszerelt katonaság helyett észreveszi, hogy a tripodnak nem működik a pajzsa, etc. akaratlanul is hősnek látszik egy lehetetlen helyzetben. Oké, megintcsak értem, és lassan hozzászokom, hogy az ilyesmi filmekben szinte kötelező bemutatni, hogy bárkiből lehet bármi, akármi, vagy semmi, de akkor úgy lenne fair, ha mások is hasonlóképpen cselekednének, mint a főszereplő. Nem?

Jó ez nektek, hogy újabban mindig ennyi sokat írok? Mert nekem jó.

90. Adema - Let go (3:04) [Unstable]