Ma éjfélkor csöndesen végiggondoltam az egész napot, és arra jutottam, hogy kár volt érte. Kár volt érte felkelni, kár volt érte megszületni. Azt is gondolom továbbá, hogy a Fennvaló direkt ajándékoz meg időnként ilyen rohadtul elcseszett napokkal, hogy térjek észhez és véletlenül se higgyem azt, hogy olyan jó dolgom van.

Kezdődött az egész úgy három hete, amikor megérkezett a felvételiről szóló értesítés, amivel szépen bekopogtattam a szeretve tisztelt tanulmányi osztályra, hogy akkor most lassan, érthetően magyarázzák el, mit kell tennem a továbbiakban a szakváltásom ügyében. Új egyetemi kártya nem kell, új diákigazolvány sem, viszont menjek el rendesen beiratkozni, mint két éve, és akkor nekem jó lesz.

Hát én elmentem a beiratkozásra. Meglepetésemre találkoztam Ernővel, aki két újonccal érkezett; velük kilenc óráig elég jól elvoltam, meséltünk nekik az egyetemi élet szépségeiről, úgymint vizsgán kiderülő követelmények, "magát már láttam múlt félévben is"-féle előadások, precíz TO, strapabíró Neptun. Kezdtek örülni.

Aztán kinyitották az ajtókat és a tömeg megindult befelé a negyedik emeleti Auditorium Maximumba, ami a nevéhez hűen a legnagyobb előadó, állítólag még Farkas Bertalan is látta az űrutazása alatt, szerintem csak az odabent elkárhozott lelkek segélykiáltásai jutottak el a füléhez. A regisztrációs asztalnál felmutatom a mostai indexemet, erre felháborodva közlik, hogy forduljak meg és menjek haza nyaralni, a szakváltáshoz nem itt kell beiratkozni, hanem a TO-n. De nekem azt mondták a TO-n, hogy ide kell jönnöm, mint mindenki másnak... Kifelé menet egyre vöröslő fejjel vágok keresztül a tömegen, páran megkérdezik, hogy "Már végeztél is?", mondom "Persze, ezekkel igen, egy életre." És ekkor még nem voltam ideges, inkább csak zavarodott. Nehogymár két szék között a padlóra essek.

Megérkezek a TO elé, az újoncok másik csoportja éppen a fényképes egyetemi hallgatói kártyáját készítteti, szerencsére kevesen vannak. A múltkori ügyintéző már messziről olyan pofákat vág, mint akinek reggel óta kés áll a hátában. Odaadom neki a papírt a felvételről, elmondom a bajomat, hogy itt azt mondták, hogy menjek oda beiratkozni, ott meg azt mondták, hogy jöjjek ide beiratkozni.

Erre azt mondja, hogy ők ilyet nem mondtak senkinek. Én meg bizonyára magamak találok ki extra programokat, puszta szórakozásból megyek oda 600 ember elé leégetni magamat és kedvelem a folyamatos idegfeszültséget. Valahol itt kezdett hegymenetbe kapcsolni a vérnyomásom. "És a szakváltásról szóló kérvényt megírtad már?" Meg hát, kétszer is, csak a múltkor voltatok szívesek visszadobni. Úgyhogy nincs is nálam. "Pedig most kéne." Óbazmeg!

Nyitva a K/4, beülök, kicsapom az indexet az asztalra és megírok gyorsan egy új kérvényt, beleírom a szakváltást meg az eddigi tárgyak elfogadását, elmentem, felnézek a fórumra, felba**om az agyamat valamin, átmegyek a földszinti fénymásolóhoz, kinyomtatom, az indexből is másolatot kérek minden egyes félévről, pecsétről és bejegyzésről, amit csak találok benne, végül összerendezem és újra beállok a sorba a TO előtt. Elveszik, elolvassák, végiglapozzák. "Majd postán kapsz értesítést" (We let you know.).

Hazamentem, nem értem ki a vonathoz, vártam, a másik vonathoz kiértem, megint hazamentem. Ekkor kapok egy telefonhívást, hogy egy volt osztálytársam öccse meghalt és pénteken lesz a temetése, tudok-e menni... Én a srácot egyszer sem láttam, de a nővérével voltunk annyira jóban a középiskolában, hogy mégis el kellene mennem oda. Ha minden igaz, a volt osztályomból többen ott lesznek, úgyhogy lehet én is ott leszek, mert amúgy eléggé furcsán venné ki magát, hogy odaállítok a gyászoló rokonsághoz, ahol csak egyetlen embert ismerek és őt sem valami jól...

A fórumról meg annyit, hogy a mai hozzászólások eléggé lesújtóak voltak számomra; én azért fórumozok éppen ott, mert ott találtam magamnak egy kis közösséget, amiben jól éreztem magamat és ehhez az is hozzátartozik, hogy érdekel a többiek ügyes-bajos dolga. Ha nem így lenne, nem áldoztam volna fel négy teljes hétvégémet azért, hogy találkozzam velük. Ha nem így lenne, nem nézném meg minden nap, mit írtak össze a többiek. Biztosan nem így kellett volna reagálnom Leon hozzászólására, de abban a félórában, két érfelvágás között ez sikerült, aztán meg jól elbeszéltünk egymás mellett. Különben sem S@tit akartam pártfogolni, van neki annyi tehetsége, hogy megvédje magát, ha úgy gondolja; csak találtam egy inget, ami valamennyire passzolt rám és nem állhattam meg, hogy bele ne bújjak.

Ez van, várom a kőzáport a fejemre, aki akar, dobjon meg nyugodtan. Aztán meg menjen és olvassa el S@ti blogját, mert sokat fizet majd nekem, ha népszerű lesz egyszer, és akkor én is átcuccolok oda hozzá és mindketten leírjuk mad minden nap, hogy mi történt velünk két lélegzetvétel között, mertaz nekünk jól esik. Reklám hangzott el, műsorunkat nem folytatjuk, kussol-fekszik.