Nagy kedvem volna most felkeresni az összes kib***ott bulvárműsor szerkesztőségét és beverni a képüket mindazért, amit naponta rázúdítanak a nézőkre, meglehetősen "egyénileg" értelmezhető formában, azaz mindenki úgy érti meg, ahogy éppen kedve tartja. Persze az okostojások most nyomhatják a fülszöveget kapásból, hogy ha ennyire idegesít, akkor minek nézem egyáltalán, de a megnyugtatásukra közlöm, hogy én nem nézem egyik ilyen jellegű áltudományos műsort sem, viszont mégis tudom, mi volt bennük, mert mindenki más róluk beszél, én meg akaratlanul is értesülök a témákról.

Ha minden igaz, tegnap éppen az internetfüggőségről volt egy baromira értelmes összeállítás. Ezt abból következtettem ki, hogy igen kedvelt (de tényleg) nagymamám mintegy öt perce azzal rontott be a szobámba, hogy vigyázzak azzal a francos internettel, mert bele fogok zavarodni teljesen, és akkor mehetek majd a vigyorgóba üdülni; most mutatták a tévében. Ez tényleg jól esett tőle, de mástól is legalább ennyire jólesett volna, azt hiszem. Azt viszont most borítékolhatom, hogy abban a "remek" műsorban egy árva szó nem esett arról, hogy az interneten mennyien élik ki olyan irányú tehetségeiket és/vagy vágyaikat, amik kiélésére a valóságban, emberek tényleges társaságában nem lenne képes vagy nem lenne lehetősége rá egyáltalán. Aztán azt sem említették valószínűleg, hogy annak a rövidke riportnak, vagy a műsornak az előkészítése során ők maguk mennyit bújják az internetet. Igen, jól sejted: nem hiteles az, hogyha a hóhér mesél arról, milyen érzés az, amikor az akasztásra ítélt ember alól kirúgják a hokedlit... Jaj, bocsánat, nekik ez munka, nekem meg szórakozás (többnyire)! Na persze...

A másik dolog, amin sikerült alaposan felk*rni az agyamat, szintén valami ilyesmi műsorban hangzott el, mégpedig a hirosimai atomtámadás áldozataira való emlékezés kapcsán. Bemutattak egy filmrészletet, amiben túlélők és leszármazottak mesélték el az élményeiket a végzetes napról. A riportban előszeretettel alkalmazták a szokásos, kissé misztikus fogalmazásmódot, lásd "XY a becsapódástól mintegy 400 méterre tartózkodott és csak csoda folytán úszta meg sértetlenül a robbanást". Ebből mi jön le az embereknek, főleg az idősebbeknek, akik mondjuk mélyen vallásosak? Az, hogy ez is csak azt bizonyítja, hogy létezik az, amiben ők éppenséggel hisznek, és aki megmenekült, az biztosan azért menekült meg, mert vele célja volt Istennek/Buddhának/a guadalope-i szent szűznek. És másnap mindenütt arról beszélgetnek a nyugdíjasklubokban, hogy mennyire sajnálják azokat a szerencsétleneket, akik nem maradtak életben. Hát, nem biztos, hogy azzal jobban jártak volna, szerintem legalábbis aránytalanul nagy szívás három végtag elveszítése és súlyos belső szervi sérülések után életem végéig azon mélázni, hogy miért pont én...? Hagyjuk a fenébe, nem akartam ebbe belemászni.

Közben nagymamám ismét zargat, most azzal, hogy menjek és takarítsak össze a kutya kennelében, mert megígértem, és mindjárt esik az eső. Kinézek az ablakon, felhő sehol, a kutya egyébként is nagyon fogékony a praktikus életvitel iránt, ezért van annyi magához való esze, hogy nem az udvara közepére sz*rik, különben is tegnap lett puccba rántva az egész birodalom, nehogymár egy pumi kutya két nap alatt telerondítsa az egész területét...