– F-figyi… ööö… L-Leó…
– Leon.
– Okké, szóval… Leon, figyi, már vagy félórája rohanunk, nem gondolod, hogy most már megállhatnánk vagy valami?
– Nem tudom. Talán. Össze vagyok zavarodva. Jó, 5 perc pihenő, de utána megyünk tovább!
– Sejtettem, hogy nem vagy teljesen magadnál. Az oroszlánok általában meg akarják enni a gnúkat. Amikor láttam, hogy felém rohansz, én is futásnak eredtem, aztán láttam, hogy ez most nem az a helyzet…
– Nem hát.
– Te most csak nagyon gyorsan nagyon messze akarsz kerülni valamitől.
– Igen.
– Megtudhatom, mitől?
– TÁN NEM HALLOTTAD AZT AZ ORDÍTÁST?

Eme nemes és pillanatnyilag halálra rémült állatok természetes élőhelyétől alig hétezer kilométenyire, egy Magyarország nevű helyen egy itt meg nem nevezendő ember a nyári nap által veresre szeretett nyakát és felkarjait hideg zuhany alatt oly kellemesre nyugtatta, hogy könnyelműségében alapos törülközésbe kezdett.

(Igen, Leon, Leó, mégis hogyan hívjanak egy oroszlánt? A másik idiótának neve sincsen. Próbálj meg ordítás közben jó állatneveket kitalálni, hülyegyerek! Amúgy meg fogja enni.)