Minimális kombinációs készséggel rendelkező olvasóim már bizonyára elkezdték összerakni az itt és máshol elejtett morzsákból (amik esetenként nem is annyira morzsák, hanem egész vekni kenyerek), hogy kedvenc bloggerük életében komoly változás történt. Mivel senkit sem hagyunk az út szélén és amúgy is ideje lenne már tisztába tenni az egészet, most elmesélem, hogyan hódoltam be a hanyatló nyugatnak.

Súlyos egoposzt következik. Aki nem bírja az ilyeneket, az inkább el se olvassa, előre is kösz.

Debrecenben kezdtek a dolgok rosszra fordulni.

A tanulmányaimról annyit, hogy az alapvető érdeklődés, ami miatt annak idején ezt a pályát választottam, továbbra is megvolt ugyan, de az útközben lassacskán elfogyó motiváció visszatáplálásához egyre kevésbé volt elegendő. A jelenlegi felsőoktatási rendszernek egyik remek tulajdonsága, hogy a fejpénz miatt semmi érdeke nem fűződik a rosszul teljesítő hallgatók elbocsátásához, legalábbis mindaddig, amíg azok fizetik a tandíjat. Az utolsó félévekben már rendszeres elfoglaltságot jelentő és koncentrációt igénylő kurzusaim sem voltak, nagyon kevés időt töltöttem bent az egyetemen, így a közösségi életből is egyre inkább kimaradtam. Azelőtt sem voltam az a kifejezett partiarc, de idővel érezni kezdtem, hogy ez az elzárkózás és főleg a társaság hiányának elfogadása hosszú távon nem lehet egészséges.

Változtatni viszont nagyon nem egyszerű. Már csak azért sem, mert az ember akkor is képes belekényelmesedni egy adott életmódba, ha tudja, hogy számára az nem jó. Ha ehhez még az önmagába vetett hite és bizalma is annyi, mint az enyém, és mindent ezerszer végiggondol, mielőtt megtenné, mert attól fél, hogy nem lesz képes végigvinni… az bizony szar ügy. Még akkor is, ha történetesen áll mögöttünk egy szerető és támogató család, meg néhány elfogult barát.

Persze sokszor hitegettem magamat azzal, hogy oké, a summa cum laude eltűnt a horizonton túl, de legalább sokat foglalkozok olyasmikkel, amik érdekelnek és amikkel pénzt is lehet keresni. Csak valahogy egyikből sem lett igazából semmi. Volt, amit a totális érdektelenség nyírt ki, volt, amit a fenntarthatatlanság és volt, aminek az tette be a kaput, hogy kreatív és minőségi munkákat szerettem volna az asztalra tenni, de ötből négyszer sajnos nem volt erre igény. Magamnak meg hiába készítek fasza dolgokat, az csak vigaszt nyújt, de azt sem túl sokáig.

Ez a hangulat aztán tavaly tavasszal telepedett rám igazán. Minden adott volt ahhoz, hogy a depresszió kijusson Dániába kirúgja alólam a görgős széket. Én meg eldöntöttem, hogy az édesanyját nekije, azt; erre a fejezetre nem kerül sor az életemben. Nyilvánvaló volt, hogy akkor tudok ennek az egésznek mentálisan hátat fordítani, ha fizikailag is ezt teszem és ha már váltunk, váltsunk jó nagyot minden szempontból. Szerencsére nem kellett ötletért messzire mennem.

S@tiról azt kell tudni, hogy a tizenkevés éves ismeretségünk alatt váltott rengeteg borzalmas szóvicc súlyos sebeket ütött az elméjén, emiatt engem még mindig éles eszű, értelmes, megbízható, szórakoztató és persze szerény figurának tart. Ez a meglátása egy ideje kiegészült azzal, hogy nekem nagyon jó helyem lenne ott náluk, ráadásul szerinte minimális erőfeszítésembe kerülne, hogy fel is vegyenek. És akkor nagyon jó lesz nekünk, annyit SNES-ezünk, hogy kifolyik a szemünk.

Úgyhogy szaván fogtam.

Azért nem én lettem volna, ha nem totojázok eleget ezen, szóval vastag októbert írtunk már, amikor beadtam a jelentkezésemet, jól le is késtem az év végi állásinterjúkat. Közben Dicska is a cégnél landolt, szóval volt kit bombáznom az idegesítő kérdéseimmel meg az aggodalmaimmal, szerintem jövök nekik egy betonozással vagy bútorhurcolással, amiért nem gyújtották rám akkoriban a Facebook-chatet.

Aztán januárban volt egy rövid telefonos interjú, ami alapján meghívtak az igazi, egész napos felvételire. Mindkettőn komoly jelentősége volt az angol nyelvű szituációs feladatnak, amitől eleinte nagyon tartottam, mert írni meg olvasni meg hallgatni tudok, de utoljára középiskolában, az angol nyelvvizsgámon mondtam ötnél több összefüggő mondatot.

Akkor is porszívókról.

Aztán a felvételin everything went better than expected.

Fondorlatos módon második helyre kerültem a névsorban, úgyhogy nem volt időm összezavarni magamat, ráadásul a képzelt helpdeskes probléma megoldásának menetét sem tudtam fejből és úgy tűnik, jobban beszélek angolul, ha nem arra koncentrálok, hogy jól beszélek-e angolul. Mivel a nehezén rögtön túl voltam, a nap további részét meglepő nyugodtsággal abszolváltam, már öreg este volt, mire elkezdett körvonalazódni az egésznek a jelentősége.

Aztán felvettek.

Aztán kiköltöztem meg beköltöztem.

Aztán munkába álltam.

Aztán már egy hónapja Székesfehérváron dolgozom az IBM-nél.

Aztán már SNES-eztünk is.

Aztán itt és most nekem jó, mert megint van mit tanulni, van kitől tanulni és van is hozzá motivációm.

(Franc se akar folyton kikapni a gép által irányított csapattól!)

Most nézzünk néhány gyakran ismételt kérdést:

Tehát eladtad a lelkedet a gonoszmultinak?
El.

Kivették-e már a szívedet, hogy ledarálva eléd tegyék egy tányéron és megetessék veled?
Még nem.

Milyen érzés a páncélteremben dagobertezni, meg lehet-e szokni?
Jó, csak nagyon hamar kidörzsöli a hátamat a bankkártya.

Eljössz-e rendszeresen az éttermünkbe a kollégáiddal és az idegesítő, bonyolult fizetési szokásaiddal?
Lehet róla szó.

Az utolsóért mondjuk kapni fogok a pofámra, de olyan régóta dolgozom ezen a poénon, hogy nem bírtam kihagyni.