Azt bírtam álmodni múlt éjjel, hogy újra középiskolában vagyok, tornaóra következik és az öltözőbe lépve rájövök, hogy nem hoztam reggel a felszerelést. Cserébe nálam van a harmadikos történelem tankönyv, ami az összes tankönyveink közül a legnagyobb, legvastagabb és legnehezebb is egyben — ilyenek ezek a történelemkönyvek, pfff —, pedig nincs is ma történelemóránk.

Felmértem a lehetőségeket, tudtam, hogy nehéz lesz megmagyarázni, hogy a történelemkönyv nem csupán a tornafelszerelésem része, hanem egyenesen az a tornafelszerelésem, mert végső soron nincsen olyan nagy különbség a tényleges testmozgás és egy valamikor tényleges testmozgást végző történelmi személy megismerése között, a hadi események pedig egyértelműen tömegsportnak tekinthetők, de ekkor kiderült, hogy futás meg kötélmászás meg szertorna helyett aznap valami életmód-tanácsadó fazon fog előadást tartani nekünk, amit valamiért rosszabbnak sejtettem, mint a futás, mászás és szertorna összességét.

Mindenesetre elindultunk lefelé a lépcsőn a tornateremhez — valójában sosem volt emeleti öltözőnk —, de nem sikerült odáig eljutnunk, mert a lépcsőforduló után le volt szakadva a lépcső. Ez nem tántorított el minket, úgyhogy a vasbeton törmelék hátán a falon futó csövekbe kapaszkodva lassacskán mindenki lemászott, persze csupa por és kosz volt mindenkinek az arca, karja meg a ruhája. Ekkor kezdtünk csak azon gondolkozni, hogy vajon mitől szakadt le a lépcső, miért nem maradtunk odafent és hogy megyünk majd vissza, de közben beértünk a tornaterembe, ahol egy széken ülve várt ránk az életmód-tanácsadó ember, szakadt öltönyben, koszos arccal. Megvárta, míg mindannyian leültünk a padlóra, aztán annyit mondott: Ha leszakadt lépcső állja utatokat, forduljatok vissza.

Rövid pusmogást követően az ember borzasztóan el lett kalapálva, hogy ne kelljen azon gondolkodnia, mit tanácsol a következő csoportnak.