Végtelennek tetsző idő telt el, mióta a kijelzőn megjelent a 440-es szám. Franyákné éppen azzal volt elfoglalva, hogy újabb tevékenységet találjon magának, amely pihentető ugyan, de a kívülálló számára lázas munkavégzésnek tűnik, ő maga pedig rettenetesen elfoglaltnak.
— Ding! — mondta a kijelző és egy újabb sorszám jelent meg rajta. Nem szokatlan viselkedés ez ettől a kijelzőtől, Franyákné mégis mérhetetlen bosszúval gondolt most rá. Mintha sejtette volna...
— Jó napot kívánok!
— Üdvözlöm! Sorszám?
— Tessék. 441.
— Miben segíthetek?
— Ügyintézni szeretnék.
— Á, látom a gépen! Elhozta a szükséges iratokat ööö... Szelep úr?
— Igen, mindet.
Franyákné elégedetten dörzsölte össze a két tenyerét, valamint olyan nyájasan nézett rá Szelep úrra, hogy Szelep úr kis híján félreértette.
— Na hiszen! Személyi igazolvány?
— Van.
— Lakcímkártya?
— Van.
— Vezetői engedély?
— Tíz éve nem vezetek.
— Lényegtelen.
— Itt van.
— Társadalombiztosítási kártya?
— Van.
— Adókártya?
— Van.
— Születési anyakönyvi kivonat?
— Van.
— Az előre kitöltendő adatlap?
— Van.
— Kitöltve, aláírva két helyen, vonalon belül?
— Igen.
— Pecsét rajta?
— Rajta.
— Illetékbélyegek?
— Itt vannak. Az ötezer forintos, a háromezer-ötszáz forintos és a kétezer-ötszáz forintos.
— Ha! És a négyezres különeljárási?
— Az is itt van.
— Maga aztán nem adja könnyen. Na mutassa akkor a hatósági engedélyt is!
— A mit?
Az ügyintézés menetét néhány másodpercnyi kínos várakozás akasztotta meg. Szelep úr csöndesen szemlélte Franyákné kontextusba egyáltalán nem illő mozdulatait, beleértve a szék hátrarúgását, a ritmustalan csípőrázást és a légbe csapó öklöket.
— Bocsánat, jól érzi magát?
— Én...? Ó, persze... Ja, a tánc. De kellemetlen! Elnézést a tánc miatt. Tudja, szörnyen megkönnyebbültem.
— Mitől?
— Végre akadt valami, amit nem hozott magával! Ez olyan csodálatos! Sokat romlott volna az irodai megítélésem...
— Érthető. Amúgy mi az a hatósági engedély?
— Mínusz nyolc helyezés, legalább... Hogy mi? Az a dokumentum, amit a Köztársasági Hivatal állít ki Önnek, ha már legalább kétszer dolgavégezetlenül távozik ebből a kirendeltségből és odafent megunják, hogy folyton panaszleveleket írogat nekik. Milyen szép nap a mai!
— Az a papír, amire rá van írva, hogy Álamfői eng-edéj?
— Az bizony! Neee... Nem mondja, hogy az is magánál van?!
— Megtaláltam, amíg magácska a rázással volt elfoglalva.

— — — — —

Franyákné csurom vizes homlokkal ült fel az ágyon. Beletelt néhány másodpercbe, mire meggyőződött róla, hogy az átélt jelenet rémálom volt csupán. Egy az igazán abszurdak közül. Immár megnyugodva feküdt vissza és biztonságérzetét erősítendő végigsimította a férje hátát.

Franyák úr a simogatásból vajmi keveset vett észre, e pillanatban ugyanis a végigsimított háttól mintegy négyszáz méternyi távolságban tartózkodott presszóbéli cimborái társaságában és felváltva veregette önnön vállait, amiért feltűnés nélkül sikerült kicserélnie magát a gyerek másfél méteres plüssmedvéjére. Az a kitömött állat biztos veszített volna lengőtekében!

A plüssmedve nem gondolt semmire. Ha mégis tudott volna gondolkodni, talán felmerült volna benne, mennyire kínos, hogy bár mindenét gondosan kitömték, az agya valahogy mégis tök üres maradt.