Hozzáállásom komoly kívánnivalókat hagy maga után.

Őszintén be kell valljam nektek: én nem értem az Ubuntu új, Unity nevű felületét. Pontosabban, nem látok benne semmit, amitől egy fikarcnyival is használhatóbb vagy kezesebb lenne, mint az alap Gnome környezet. Az sem volt világos számomra, hogy a Canonical miért erőlködik ezzel az iránnyal, amikor úgyis jön a Gnome 3 telis-tele csodás dolgokkal.

Tegnap belenéztem a tegnapelőtt megjelent 15-ös Fedorába — milyen naprakész vagyok, mi —, ami már ezt az új Gnome-ot használja alapból, és a kipróbálása közben többször akaratlan szolmizáláson kaptam magam: dó-ré-mi-mi-mi? Bemutatnék nektek néhány showstopper jelenséget, fenntartva annak lehetőségét, hogy mégis én vagyok ehhez túl hülye.

Bejelentkezés után az asztalon találjuk magunkat és ezt látjuk:

Fú, minimál, tök jó! Bár egy kissé sivár. A Gnome eddig megszokott három menüje látszólag beolvadt az Activities menübe, jobb oldalon ott sorakoznak az értesítési terület ikonjai, a panel közepén meg ott csücsül az óra. Hogy mit keres ott, az rejtély, gondolom a készítőkben is felvetődött, hogy kezdeni kellene valamit a panel 80%-át kitevő ürességgel (perpill nem lehet odapakolni semmit, mert pl. appletek sincsenek), ez jutott eszükbe. Na, nézzük meg az Activities-t, biztos ott van a turpisság!

Kellemes hangulatvilágítás, nem is menü ez már, hanem központi mindenes. Az Applications fülön tudunk programokat indítani, mappákat elérni, a beállítások között mazsolázni, a Windows fül meg a futó programok ablakairól mutat élőképet. A bal szélen látható dokkra a gyakran használt programok ikonjait tehetjük ki, középen az összes elérhető alkalmazás ikonjai sorakoznak, jobbról egy keresőmező és a kategória-választó tolakszik a látóterünkbe. A Super gombra is előjövő felületen egyből gépelhetjük az indítandó program nevét, szűkül a lista, ahogy kell:

Nekem annyi ezzel a problémám, hogy az egyszerű programindításból itt minden alkalommal fordított színházi előadás kerekedik. Lejön a függöny, szórakozol választasz, felmegy a függöny. Pont annyira vizuális az egész, hogy már képes megtörni a gondolatmenetemet. Nem tetszik.

Mondjuk, hogy elindítottunk néhány programot és a nagy munkálkodás közepette egyszercsak itt találjuk magunkat:

Találós kérdés: hány program fut éppen, és ha nem csak ez az egy és a többi ablaka takarásban van, akkor hogy váltok át a többire az Alt-Tab nyomkodása nélkül? Mert a felső panelen csak az aktív ablak gombja látszik, de azzal sokra nem megyünk, a legtöbb programnál felkínálja a kilépést és helló, továbbra is ott van a panel fele üresen, ablakválasztó nincsen, az ablakkezelő gombok közül amúgy is csak a bezárás maradt meg (mi-mi-mi?), meg vagyunk lőve. Nincs más hátra, mint a Windows fül az Activities menüben.

Nem sok ennél intuitívabb, egyszerűbb és gyorsabb megoldást láttunk az ablakváltásra. Hanem rengeteget. Látta-ezt egyáltalán UX-os ember? Nagyon szeretnék találkozni olyanokkal, akiknek ez így tetszik.

Azt hiszem, az XFCE-nek soha nem volt nagyobb sansza az öcsi-Gnome skatulyából való kitörésre, mint most...

A képernyőképek a Fedora 15 Live CD-s változatából származnak.

Állok a konyhapultnál, egyik kezemben szalámis-sajtos melegszendvics, a másikban úgyszintén, csengetnek. A konyha és a lakás ajtaja egymástól talán öt méterre sincs, a szendvicsek biztonságba helyezésével együtt is odaérek az ajtóhoz tíz másodpercen belül, de eddigre még kétszer megnyomja a csengőt az Istenátka. Amúgy is nyugodt vagyok mostanában, szóval az ilyen kis semmiségekre külön szükségem van. Kinyitom, biztos fontos.

Középkorú, ismeretlen faszi áll az ajtóban, mappával és előhúzásra kész kéregető igazolvánnyal. Eleve nem értem, hogy a francba tudott a lépcsőházba bejutni (fél évvel ezelőtt pont azért lett beépítve a kódos kapucsengő, hogy ne jöhessen csak úgy be akárki — mondjuk az én kódomat általában harmadik beütésre fogadja el...), de nincs időm ezen töprengeni, mert bemutatkozás vagy érkezése céljának ismertetése helyett azzal kezdi, hogy na csakhogy kinyitotta, már háromszor csengettem.

Ebből én két dolgot szűrtem le:
1. A számítása kétségkívül hibátlan.
2. A hozzáállása kétségkívül hibás.

Mint mondtam korábban, nagy igényem van bunkó matekzseni házalókkal történő társalgásra, meg ugye a melegszendvicsek, szóval elővettem legudvariasabb avatáromat, higgadtan közöltem az úrral, hogy egyszer sem kellett volna, aztán becsuktam előtte az ajtót.

Ezek után csoda, hogy május 21-én nem emelt fel magához az Úristen?

Ez nem is igazi bejegyzés, csak így két és fél hét némaság után úgy gondoltam, megpingelem mindazon kedves olvasóimat, akik a tetszhalotti állapot ellenére sem vették ki a blogot a feedolvasójukból, mert arra bazíroznak, hogy ez itt egyszer újra beindul.

Észérveket nem felvonultató, konok ragaszkodásotok melegséggel tölti el a szívemet.

Itt most következne egy fantasztikus kép, amin egy számadó juhász éppen kirázza a kavicsot/bogáncsot a csizmájából, és alá lenne írva fekete kihúzásos Impact betűvel, hogy COMPUTER MUST REBOOT, mert meg vagyok győződve arról, hogy ez a kép ezzel a felirattal vitathatatlanul és minden határokon túlmenően vicces. Nyilván a műkedvelők is értékelnék a komputer szó eredetére vonatkozó belecsempészett utalást, de egyszerűen nem találtam megfelelő képet, úgyhogy ezen a ponton interaktívvá válik a poszt, tessék szépen elképzelni a kompozíciót, aztán írjátok meg kommentben, ha tetszett.

Majd jelentkezem.

Az előző poszt megírásakor egészen biztos voltam benne, hogy sikerült magamból kiírnom a dühömet, bánatomat — mégha olyan óvatos módon és konkrétumokat mellőzve is (és nem is fogok konkrétumokról szólni mindaddig, míg az ügy békés megegyezéssel vagy jogerős bírósági ítélettel le nem zárul) — és abban is reménykedtem, hogy egy ideig nem leszek ismét ennyire ideges. Mit ne mondjak, néhány órával később sikeres csúcstámadás történt, a méltóságteljes visszavonulásnak pedig ezzel lőttek.

Lehet, hogy káromkodni fogok.

Szóval van nekem ilyen okostelefonom. Amióta megvan, elég sokat olvasgattam a frissítés menetéről és buktatóiról, és bár hetekkel ezelőtt összeszedtem minden szükséges drivert, programot és a megfelelő ROM-okat, illetve vagy tízszer végignéztem és bemagoltam a tuti biztosan teljesen hibátlan és minden körülmények között megbízhatóan végrehajtható frissítési procedúráról szóló videókat, valamiért mindig sikerült lebeszélnem magamat arról, hogy nekivágjak ennek a túlmisztifikált, ámbár egyáltalán nem vészes kalandnak, mert egy régi ROM-mal pöfögő, de amúgy teljesen jól használható telefon elmondhatatlanul jobb, mint egy új és szép és gyors ROM-mal kecsegtető, ámde élettelen féltéglává degradált kézi készülék. Azt nagy megnyugvással vettem tudomásul, hogy a telefon visszavonhatatlan brickeléséhez az Eboot frissítése környékén kell nagyon bénának lenni. (Nem baj, ha ezt nem érted, a lényeg, hogy nehéz tényleg súlyosan elb*szni.)

Örömmel jelentem, speciális tudás birtokában leledzem, hiszen egy egyszerű újraindítással sikerült taccsra vágnom az O2-t. I’ve done the impossible, and that makes me mighty.

Úgy történt, hogy SMS-t pötyögtem, amikor elkezdett lagolni a virtuális billentyűzet, ilyen két másodperces késéssel vette a nyomkodást. Megnéztem a Task Managert, hogy vaccap, de a Task Managerben csak a Task Manager látszott (logikus). Néztem magamon körbe, miközben az akadozó menüben próbáltam lépegetni, aztán eszembe jutott, hogy tudom a megoldást, elvégre nem hiába néztem végig az összes IT Crowd évadot, meg egyébként is Windows, szóval kikapcsoltam, bekapcsoltam. Volna. Bekapcsoláskor ugyanis felvillant a logó, utána meg megjelent egy érdekes ábra a kijelzőn, hogyaszongya: telefon, pontozott vonal, felkiáltójel, pontozott vonal, komputer. Arra számítottam, hogy a felkiáltójel nem jelent jót, arra nem, hogy a telefon számára annyira kedves eme állapot, hogy az idők végezetéig vagy az akku lemerüléséig — amelyik előbb jön — csakis ezt az ábrát lesz hajlandó mutatni és se kikapcsolni nem lehet majd, se egyébre rábírni.

Nem én voltam az utcában a legboldogabb személy, ennyit elárulok. Szerencsére előző nap készítettem mentést a telefonkönyvről meg a többi érzékeny dologról, de azzal is van két apró probléma:
1. A WinMo-s backup program nyilván csak WinMo-s készüléken tudja beolvasni a saját fájlformátumát, ilyenből meg egy darabbal rendelkezem, az is halott.
2. A backup a laptop merevlemezén van, a laptop pedig dögrováson.

Mert, hogy teljes legyen a mai nap és végképp érezzem a törődést, és hogy az eddig leírtak mind eltörpüljenek a most következők mellett, hazaérve a laptopot bekapcsolva olyan volt, amilyen még sosem: megszólalt a gép! Beírtam a loginnál a jelszót, mondtam utána, hogy Enter — megnyugtat, ha magamban beszélek — a gép meg azt mondta, hogy KKKKKHHHHHHHUUUÁÁÁÁÁÁRRRRRRR. Aztán újraindult, a boot meg megállt, mert nincs merevlemez.

Már majdnem nevettem, hogy b*szd meg, hát ilyen nincsen a világon, aztán eszembe jutott, hogy a 90%-os szakdolgozatom, aminek a felét lényegében ezen a héten készítettem el, meg a hetek alatt összegyűjtött cikkek, példakódok válogatása csak ezen a gépen van/volt meg ilyen készültségi állapotban, mert egy hülye vagyok és nem másoltam fel az egészet legalább egy pendrive-ra, így hát megint esélytelenné váltam a humorfesztiválon.

Just once I’d like things to go according to the gorram plan.

Asszem elég... nyugodtan kezelem a kialakult helyzetet. Majd alszotok helyettem is, oké?