Az elmúlt napokban alkalmam nyílt azzal foglalkozni, hogy néhány mázsányi kavicsot meg sódert transzportáljak innen oda egy talicska segítségével, a folyamatba beleértve a matéria talicskába rakodását és célzónában történő kiborítását is. Az első óra után még csak sejtettem, a harmadik után azonban már egyre bizonyosabbá vált, hogy karmozgatás-intenzív tevékenységeimet kénytelen leszek mihamarabb letudni, mert utána kevésbé lesz a testem alkalmas ezen feladatok elvégzésére, illetve illendően üdvözöltem azon izomcsoportokat is, amelyek most jelöltek ismerősnek.

Délután levezetésképpen még felszedtünk 25 négyzetméternyi díszburkolatot, ami annyira jól esett, hogy elmúlt a kerekedő izomláz is. Este megdicsértem magam, hogy na látod, hülyegyerek, a gépnyomók is bírnak, ha kell. A következő két nap orvosilag irreleváns. Aztán ma, a harmadik napon feltámadott. Dupla intenzitással.

Jézusnak neveztem el.

A Piroska és a farkas című mese...

Piroska a modern kor szülötte, ezért kiposztolja facebookos üzenőfalára, hogy nagymamájához indul, még fotót is tölt fel a kosárról, ám a privacy beállításokra nem fordított kellő figyelmet, így a farkasnak nem okozott gondot gonosz tervének megvalósítása. A nagyravágyó vadállat pontosan tudta azt is, mennyi ideje van felkeresni, megtéveszteni, majd bekebelezni a szóban forgó nagymamát, mert az óvatlan kisonoka az erdőben sétálva folyamatosan becsekkolt Foursquare-kontójával. A vadász felbukkanása viszont tök véletlen volt.

Szóval a mese — az eredeti, persze — sokféleképpen értelmezhető, ennélfogva a történetből levonható tanulságok is változatosak — onnan indul, hogy nem mindenki az, akinek látszik, és hallottam már olyan értelmezést, mely szerint a farkas azért csócsálja meg a nagymutert, mert Freud megmondta, hogy.

Közben meg az egész csak egy ordas nagy gyomorrontás(a).

Nem gyakran szúrok ide YouTube-klipeket fél mondatnyi körítéssel, de ezt egyszerűen muszáj.

Ha nem jönne át a feedben: Du Hast acapella.

Mivel megrekedt a kreatív alkotási folyamat — nem most, hanem úgy néhány hónappal ezelőtt — és emiatt egyszerűen képtelen vagyok összerakni egy olyan dizájnt a blog számára, amely kellő mértékben támogatja a hülyeségek kiszórását, legyenek azok a hülyeségek akár szövegesek, akár képek; amely kellően minimalista és egyszerű, hogy ne kelljen elővennem nem létező grafikusi tudományomat, de azért szép is legyen meg átlátható is meg felismerhető is meg emlékezetes is, továbbá amelyet kellően sajátomnak tudok érezni és nem az jut eszembe, ha végignézek rajta, hogy ezt az ötletet innen, azt meg onnan nyúltam.

Végül arra jutottam, az a legbiztosabb, ha megkérem a kedves, birkaállománnyal rendelkező olvasókat, hogy üzenjék meg, mi az, ami a mostani állapothoz képest lehetne jobb, rosszabb, szebb, csúnyább, több, kevesebb, szélesebb, térhatásúbb, ezoterikusabb, csillámf*szlámásabb, hol legyen elhelyezve a zenélő nyan cat, meg ilyenek.

Ha egész nap odabent szüttyögök, az a baj, mert miért nem megyek ki a levegőre. Ha odakint szüttyögök, az a baj, mert de meleg van odakint, miért nem a hűvösben szüttyögök inkább. Ha bemegyek, közlöd, hogy haragszol rám, mert már két órával ezelőtt kiabáltál nekem, hogy menjek már be és biztos direkt azért sem jöttem be, pedig lehallatszott a kert végére. Ha melegítem magamnak az ebédet és egy percre teszem be a mikróba, mert annyitól pont jó lesz, akkor miért nem három percre teszem bele, hogy jó legyen. Ha kiveszek egy szelet kenyeret, akkor miért abból veszek, ami kétnapos és már csak az az egy szelet van belőle és miért nem abból, ami mai és még bontatlan. Csak azért sem úgy csinálom, makacs vagyok, nem hallgatok másra, majd meg fogom látni.

Néha nem értem az embereket.