Pár esetben már megtapasztaltam, hogy egy masszív Forma-1 rajongónak néha súlyos áldozatokat kell hoznia, ha látni akarja az adott hétvégén a versenyt. A hosszúra nyúló családi ebédek közbeni sietős távozás a szoba irányába, vagy a késő este műsorra kerülő közvetítés szerintem sokaknak ismerős élethelyzet, de mind közül a korai (nagyon korai...) vasárnap reggeli felkeléseket tartom a legszörnyűbbnek. Persze, az ertéelklub naná, hogy megismétli délután kettőtől is az egész hercehurcát, de az nem olyan, mintha élőben nézném (az most nem számít, hogy nemegyszer a késő esti eseményeket a valósnál két órával később adták műsorra öles ÉLŐ felirattal a képernyőn, mert akkor éppen valamilyen mérsékelten izgalmas filmremekmű élvezetét nem akartál megzavarni a tízpercenkénti tízperces reklámblokkokon kívül mással).

Így hát ma is felkeltem hajnali háromkor, hogy a szombaton tájfun miatt elmaradt japán időmérőt hátha közvetítik. Hát hogyne... Aztán reggel hétkor megint felkeltem, hogy megnézzem a futamot. Schumacher megint belenyúlt a tutiba, simán nyerte a versenyt, még előznie sem kellett, az üldözői meg kellemes 20 másodperces lemaradással mehettek utána, ha bírtak. Aztán amikor úgy is első helyre jött vissza, hogy ő már kétszer volt kint a boxban, a többiek meg egyszer, végképp feladtam a reményt. Hálistennek volt néznivaló, igaz, csak a középmezőnyben, ahol pár nagymenő megrekedt. Voltak izgalmas pillanatai a versenynek, bizonyára, csakhogy a kedves csíkszemű tévések ezekről folyton lemaradtak. Magyarország büszkesége, Baumgartner Zsolt nem ért célba, ugyanott dobta el az autót, ahol az edzésen is sikerült ez a manőver. Ja, és Palik László is visszatért a kommentátori székbe, meg is látszott a közvetítésen. Hozta magát, ordított, de legalább nem maradt le semmi fontosról, mint azt Czollner Gyula szokta.

Aztán összepakoltam, és délután visszajöttem kocsival Debrecenbe.Az úton nem találkoztam a szokásosnál jelentősen több elmebeteggel, de így is volt, aki rohadtul felidegesített, főleg a múlt heti dolgok után. Egy szép hosszú egyenesben megelőz, lehagy, utána meg tötymörög végig. Ráadásul még az eső is esett, amit nagyon utálok.

Délután egy kedves ismerősnél szenvedtem pár órát azzal, hogy a régi-új axelerós ISDN-t beüzemeljük. Tuti ügy, minden kellő információ felírva papírra, gép bekapcsolva. Lássuk azt a Hálózati kapcsolatok panelt. Szépen mindent beállítunk, próbáljuk ki gyorsan, aztán sweat. A modem pislog, kicsit zúg is, aztán közli, hogy nincs vonal. Telefonkagyló kézbe, tényleg nincs vonal. Fene megette az egészet. A matávos madárka elcsicsergi, hogy intézkednek hamarosan, de legkésőbb holnapután biztosan lesz vonal. Remek. Elindulok haza, otthon azzal várnal, hogy menjek vissza, mert már van vonal. Visszamegyek, fejemben él a gondolat, hogy mostmár-aztán-működni-fog. Kevés gondolat ölt valós formát. A sokszori próbálkozás eredményeképpen rájövünk, hogy valami nem stimmel a névvel meg a jelszóval, tehát feltárcsázzuk a 0-24-es forródrótot, ahol megmondják konkrétan, hogy ilyen felhasználónévvel és jelszóval ők nem kötöttek szerződést senkivel. A személyesebb adatok egyeztetése után kiderült, hogy a szóbeli szerződés-hosszabbításkor megadott dolgok kissé pontatlanok, a lehetséges 20 karakterből legalábbis vagy öt volt jó. Végül sikerült felcsatlakozni a netre is, a levelezés is ment, de az első dolog, ami érkezett, az rögtön egy kedves spam volt a szokásos féreg-csatolmánnyal...

Aztán megnéztem a magyar-svéd focimeccset, bár a nyújtott teljesítmény alapján úgy tűnt, hogy csak a svédek fociztak. Az eredmény 0-3 lett, ebből két gól rettenetesen megalázó (a húsz méterről a kapufa mellé helyezett kiflire legalábbis nincsen jelenleg megfelelőbb jelzőm...). Miért is jutott vajon eszembe a meccs végén a Belga 22 férfi című száma... "Az edző azt mondta, figyeljünk a szélekre, mi mindannyian kihúzódtunk, de így a pálya közepén lett egy nagy üres terület, ahol az ellenfél megindult..."