Á, ettől tartottam tegnap este... A kedves feladatsoralkotók éppen annyit csavartak a problémákon, hogy a tegnapi örömöm piszok hamar elszállt tőlük. Na mindegy, ezért már hiába sírok...

Aztán ismét elkapott az informatikusok átka. Arról van szó, hogy az ember szeret kísérletezgetni a számítógépével, én meg fokozottan így vagyok vele, csak néha túl messzire megyek és generálok magamnak egy pár órás újratelepítési procedúrát. Most sikerült valamivel megborítanom a rendszert, mert bár látszólag semmi baja, a mélyben csúnya dolgok rejtőznek. Például a beépített képnéző modul nem jeleníti meg a képeket, nem lehet megnyitni a Képernyő tulajdonságai panelt, a Vezérlőpult elemeinek többsége szintén nem reagál a duplaklikkre, ráadásul a Windows a Jegyzettömböt nem indítja el, mert szerinte az nem win32 alkalmazás. Haha. Különösen dühítő, hogy hiába volt nálam a telepítőlemez, mert jólnevelt XP-userként először nyomtam egy helyreállító telepítést, aminek értelme nem volt, de ez csak egy órával később derült ki. Úgyhogy hétfőn visszajövök és mindenkit helyreteszek.

Mivel tegnap nem tudtam rendesen haladni a programokkal, ma délelőtt kellett befejeznem őket. Tök jó móka volt, mert mire kijavítottam egy hibát, addigra lett egy újabb. Gyakorlaton bemutattam őket, már amelyik működött. Aztán volt némi lyukasórám angol előtt, a szokásos K/4-beli elfogalatság mellett döntöttem most is. Angolra nem készültem semmit, nehogymár utolsó órán is kelljen valami komolyat csinálni... Hát kellett. Először is tíz percig kellett bizonygatnom a tanárnak, hogy kedden megírtam a kérdőívet és a dolgozatot is, pedig ott ültem az orra előtt. A félév során odáig fajult a helyzet, hogy simán visszaszólunk, ha nem tetszik valami, neki meg ez a hozzáállás nem tetszik - nekünk sem tetszik az övé. Már gimnáziumban is utáltam azokat a tanárokat, akik úgy gondolták, hogy az ő tárgyuk a létezhető legfontosabb és azon kívül más tárgyak vérre menő dolgozatai piszlicsáré ügyek csupán, így nyugodt szívvel írattak földrajz témazárót olyan napon, amikor például történelemből és matematikából is témazáró volt. Nem csoda, hogy Rovny urat sem tudom a szívembe zárni, miután bejelentette, hogy szeretné jövő héten kedden látni a fullos fordítási munkánkat. Egészen udvariasan megjegyeztük, hogy azt ugyan lesheti, mert a. mindenki ezerrel zéházik, b. senkinek nincsen olyan állapotban a fordítása, hogy be merné mutatni, c. különbenis. Ennek örömére válogatott nehézségű feladatokat bányászott elő a nejlonszatyrából - ezzel a szatyorral egyébként tökéletesen életre kelt egy régi poént, mert a szatyorban van egy kisebb szatyor, amiben van egy még kisebb szatyor, amiben van egy filctoll, és amit emiatt sosem talál meg, amikor kellene neki.

Este megszereztük a délutáni progzéhá feladatlapját, otthon neki is álltam a megoldásnak, és én lepődtem meg a legjobban, amikor alig másfél óra alatt megoldottam az egészet. Már kezdtem reménykedni, hogy hátha holnap is ilyesmi lesz, amikor mi írunk...

Az utolsó tesióra. Kellően rossz az idő - bár szerdához képest jónak mondható -, de mindenképpen be kellett mennem az aláírás végett. Ehhez először is el kellett járulnom a Szép és Jó és Hatékony Tanulmányi Osztályra, ahol általános válasz a feltett kérdésekre a "nem tudom", "nem ránk tartozik", "nem érdekel". Itt egyetlen esetben foglalkoznak veled normálisan, ha tartozol valamivel. Most csak az indexemet akartam felvenni, eme egyszerűnek nevezhető művelet mindössze fél órát vett el mindannyiunk életéből. A harminc percből húsz azzal ment el, hogy sorbaálltam, a baromnagy szekrényben feltúrtam az összes fiókot az indexemért, ami persze nem ott volt, ahol értelmes katalogizálás fennforgása esetén lennie kellett volna, újabb üt percig tartott, míg az éppen szabaddá váló ügyintéző betömte a fejébe a fél zacskónyi fornettit, majd ellenőrizték, hogy van-e tartozásom - a Neptunon úgyis látta, de gondolta úgy biztos, ha meg is kérdezi -, aztán átverekedtem magam a többi várakozón, hogy kijussak abból a szobából.

Tesin nem volt semmi érdekes, legfeljebb az, hogy húsz percig tartott, mivel a huszadik percben elkezdett szakadni az égi áldás, ami a bitumenpályán kiváltott bizonyos kellemetlen hatásokat, lásd a kerítés előtt megállni képtelen védőjátékos, víztócsán megúszó labda, egymás arcába rúgott fél liternyi csapadék és általános sz*rrá ázás.

Otthon aztán visszaestem progmanba, másnapra, na meg a pénteki zéhára készültem - volna, ha nem kerekedik az a bizonyos 130 km/h-s szelecske, amelyet felhőszakadás, dörgés, villámlás és áramszünet kísért. Tekintve, hogy még nem találták fel az akkuról működő asztali PC-t, laptopom meg nincsen, eléggé nehéskessé vált a munka. De tulajdonképpen a világon semmit nem lehetett csinálni, odakint sötét lett: olvasás kilőve; áram nincsen: kajakészítés kilőve (igen, meg kellene tanulni főzni); aludni nem lehet a stressz miatt. Úgyhogy néztem ki a fejemből erősen, bele voltam feszülve a világba.
Este kilenckor aztán újra lett áram, meg is néztem egy fantasztikus filmet, amelyben egy sokmillió dollár értékű kardfogú tigrist egy összeszegelt faládában szállítanak, de megszökik, ráadásul emberevő is, a tudósok meg nagyot akarnak rajta szakítani, úgyhogy felbérlik a helyi haverjukat, aki vadász vagy mi, csak nem mondják meg neki, hogy mi a stájsz, közben sokan meghalnak, a haver sem haver a végén, de mindez nem számít, mert egy csaj meg egy srác smárolva és nevetve megy haza a túráról, miután nyolcuk közül csak ők maradtak meg. Asszem megérte megnézni, mert ezután másképpen ül le az ember megnézni egy Győzike sót... AMúgy nézi a franc, de ha kikapcsolom a tévét, akkor a szomszédból hallatszik át...

Süti kis nap volt a mai. Atomrossz időjárás, unalmas prog előadás, angol zárthelyi... Na, ezzel kezdem. Múltkor ugyebár elég jelentős mértékben fel lett cseszve az agyam, most legalább ilyenre számítottam, valamennyire bejött. A szokásos késés után kisvártatva egy raklapnyi oldallal megrakodva állított be a tanár. Már éppen a kisbaltát kerestem a táskámban, amikor benyögte, hogy először egy kérdőívet fog velünk kitöltetni a nyelvtanulásról. Volt benne mindenféle indiszkrét kérdés, például hány angoltanárt vágtunk gallyra általánosban és középiskolában, milyen könyvekből tanultunk, voltak-e bennük szép színes képek, mennyire tartjuk őket jónak, stb. Mikor mindenki befejezte, az orrunk alá nyomott egy másik, háromoldalas cuccot azzal, hogy ez a zéhá, erre írjunk nevet is. Rettentő komoly dolgok voltak benne, még komolyabb helyesírási hibákkal. Mikor elkészültem, szóltam neki, hogy mennem kell vizsgára, erre elkezdte a múltkori szöveget ismét, miszerint akkor újra meg kell írnom az egészet, mert ez még így nincs kész. Mondtam neki, hogy beszélje meg akkor Gál "Hardver" Zoltánnal, hogy fél óra késés után is megírhassam nála a vizsgát. Inkább elengedett.

Oh, hardver 2 vizsga. A bazinagy előadóban lézengtünk harmincan, jól szétültetett minket, én a legelső sorban kaptam helyet végül. Elmondta, hogy nem kell saját papírra írnunk, mert ad, azért én kettő darab blank page-et elhelyeztem a pulóverem alatt, ezekről mindenki azt hitte, hogy ágyú, és a hülyegyerek az első sorban, a tanár szeme láttára fog durrogtatni vele. Hát, mindenesetre ezt benyelték szépen, mert egyrészt nem vettem elő a pulóver alól a lapokat, másrészt meg a tanár felment a legfelső sorba és ott ült le, így rajtam kívül mindenkit látott. Hat kérdés volt, ezek:

1. RISC és CISC utasításkészletek
2. SISD és MIMD architektúrák
3. Pipeline feldolgozás hatékonyságának romlása, befolyásoló tényezők
4. Két SIMD architektúra bemutatása, jellmezése
5. Kocka típusú kapcsolathálózat
6. Sun SPARCCenter 2000 architektúra

Négyre szerintem elég jól válaszoltam, a többit majd meglátjuk.

Ilyen szép, darabos esőt még sosem láttam. Mész az úton, szakad. Húsz méterrel arrébb tök száraz. Aztán megint nem látsz az esőtől semmit. Mindezt 90 km/h-nál, másfél órán keresztül. Holnap angol zéhá és Hardver 2 vizsga. Mindkettőből annyira fel vagyok készülve, hogy nagyon. Este visszatért a lakótársam is, már a negyedik mondatával elkezdődött az okoskodás, hogy "miért van zárva az ablak, talán félsz a levegőtől?" Honnan is tudhatta volna, hogy előtte öt perccel csuktam be az ablakokat... Na mindegy, már megszoktam úgyis, hogy mindenért én vagyok a ludas, ráhagyom, csak aztán nem értem, miért húzza a száját, ha valamiért visszaszólok.

Este a Hardver jegyzetet olvasgattam, közben Hiperkarmát hallgattam meg Ademát (thx Sati), biztosan sokkal jobb volt, mintha Győzikét néztem volna a tévében, vagy azokat a nagyszerű sztárokat, akik rettenetes lelki megeröltetés terhe mellett is megeszik a bogarakkal teli epret vagy vízbe ugrálnak helikopterről. Én nem tudom, hová tart a magyar média, a közönségnek már csak ilyen ordibálós-jajdefélős-összeteszem magam-énvagyokalokálhíró műsorok kellenek? Miért nincsen évek óta Álljunk meg egy szóra Grétsi Lászlóval? Miért nincsen egy normális zenei műsor, amibe nem Márió meg a Fiesta váltott örökös bérletet? Miért kell azokat a műsorokat, aminek legalább értelme van, késő estére tenni? Mer’ addig is több reklámot látok?

Csókoltatom az egész Matáv/Magyar Telekon bagázst is, nagyon örültem annak, hogy ingyenesen duplázta az ADSL letöltési sebességét, és elnézésüket kell kérnem, hogy ilyen kérdésekkel zargattam őket az ünnepen, hogy kistelepüléseken mikor lesz egyáltalán valamilyen ADSL, hát rohadjak is meg. Addig is emelik a modemes internet percdíját, amiről persze hallgatnak és csak a havi számlán tüntetik fel k*rva apró betűkkel. Komolyan mondom, havi 16 órányi internethasználatért lassan többet kell fizetni, mint egy korlátlan ADSL havidíja, és azért lényeges különbség van a két szolgáltatás között.