A csúf CONSTRAINT hiába kapálózott, hiába könyörgött, a pokol ura nem kegyelmezett meg neki. Szolgái közrefogták és egy hatalmas üstbe dobták a nyomorultat, egyikük pedig rögtön meggyújtotta az üst alatt elhelyezett gallyakat.
-Így jár minden alávaló szabályszegő, integritássértő balfácán! Veled statuálunk példát másoknak, remélem örülsz! - mondta fennhangon a villásfarkú gonosz. - De hát mi ez a zaj?
Mindannyian felfelé néztek és a látottaktól joggal rémültek meg. A menny irányából ugyanis egy gigantikus méretű bitumen palacsinta zuhant feléjük.

Felébredt. A szemei még csukva, csupán néhány távoli neszt hall, azokat is inkább tudat alatt, de érzi, hogy ébren van. Agya elkezd dolgozni: csütörtök reggel van, nincs órája, nem kell sietni. Mintha az órát már nézte volna korábban, akkor fél nyolc volt rajta. Ez úgy néhány perce lehetett. Vagy egy órával ezelőtt? Nem lehet fél nyolc, mert nem hallja a lépcsőházban énekelni azt a kislányt, aki minden reggel fél nyolc tájban a lépcsőházban énekel. Viszont olyan könnyűnek érzi magát. Magát és a lelkét. Megkönnyebbült volna? Nyilván meg. Az esti Kiadványszerkesztésen is jól érezte magát, elbaromkodott a srácokkal, utána meg a szokásos post-TeX-es dumahömpöly... Ráadásul valakivel még jót is tett, aki veszettül hálásnak tűnt a segítségért. Kilencre ért haza, de megérte az időt, megérte a hidegben mászkálást: megérte. Már akkor érezte, hogy nem nyomasztja az a fene nagy súly, amit szombat óta a vállain érzett. Most pedig még inkább jól érzi magát. Pedig holnap kalkulus ZH-t fog írni. Érdekesnek találja, hogy egyáltalán nem tart a ZH-tól. Valamiért elhiteti magával, hogy az egész kalkulus mögött is minták vannak, amiket csak fel kell ismerni, és a megoldás könnyen adódik. Egyszerű, ésszerű logika, semmi nyakatekert furmány.

Kinyitja a szemét. Fél kilencet mutat az óra. Végülis fél egykor feküdt le, de most különösen pihentetőnek találja az elmúlt éjszakát. Felkel. Az ablakon kinézve látja, hogy süt a nap, az égbolt majdnem tökéletes folytatása a szoba falának, de a kocsik tetején megmaradó zúzmara jelzi, hogy kint csak látszólag van jó idő. Komótosan felöltözik - ilyen reggelt nem ront el kapkodással -, megeszik két banánt, aztán leül blogot írni, amíg el nem felejti, hogy mit akart írni magáról.

Most este fél tizenegy van, befejezte a Kalkulus tanulását. A reggel elhangzottakkal szöges ellentétben álló érzés kezd benne megfogalmazódni annak ellenére, hogy még zuhanyozás közben is lederivált egy összetett függvényt és Taylor-sorba fejtett egy másikat. Érzését talán így lehetne legjobban kifejezni:
- Hol a f_szban van ebben a logika?

1954. New Order - Dracula’s Castle (5:40) [Waitin For The Siren’s Call]

Remélem megbocsájtjátok nekem, hogy a hétfői és a keddi bejegyzés hosszú idő óta először elmarad, illetve, hogy a vasárnapi bejegyzés olyan lett, amilyen. Tényleg nem akarom, hogy rajtam kívül bármelyikőtök átérezze azt, amit én érzek szombat estétől kezdve.

Pedig nem így indult. Szombat délutánig egészen korrekt volt minden, nem történtek a közönséges szombatoktól eltérő események - ide írhattam volna azt, hogy hétköznapi szombatok, de az mekkora ellentmondás már... -, volt Totalcar, amiből kiderült, hogy Karotta egy akkora pluszjeles idióta, hogy én tavasszal rá fogok szavazni. Szóval szombat, dominók dőlnek, stadionok fordulnak meg és nyilván nem Zolik, macskákat újítanak fel, satöbbi. A szerző nagyban dolgozik az SQL beadandóján, bizakodik, hogy az előző esti hibákat kijavította mára, csupáncsak tesztelni kellene. Ehhez sajnos szüksége van arra, hogy az egyetemen az Oracle szerver üzemeljen, mivel ezen futtatja a szkriptjét és ez írja ki a hibákat is. Tesztelni azonban nem lehetséges, a szerver nem elérhető, nyilván, hiszen kitüntetett figyelmet fordítanak rá. Nfol készenlétbe helyezi a bicskáját.

Vasárnap. Nfol költséget és hajszálakat nem kímélve kora délelőtt, délben és kora délután is felcsatlakozik őskori modemjével a netre, hátha valaki bement és seggberúgta a nyomOracle szervert, de nem... Nfol úgy dönt, hogy a bicska nem elég éles. Külön fájdalmas, hogy a határidő éjfél pillanatában lejár, Nfol pedig délután háromtól másnap délelőtt tízig biztosan nem fog internetre csatlakozni. Nem baj, mert délután Debrecenben sikeresen eltölt másfél órát azzal, hogy a televízió igencsak fejlett menüjében beállítsa a szobaantennával valamennyire fogható csatornákat. Nem röhög, ugyanis szobaantennával jön a Sport2 meg a National Geographic, a TV2 viszont alig. Amikor minden megvan - hiszen fejlett user megkeres egy adót, tárolja, aztán onnan megy tovább a többiért -, kiderül, hogy egyik sem lett eltárolva, ráadásul a kereső sem keres semmit. Király. Komolyan vártam, mikor omlik rám a fölöttünk lévő három emelet.

Hétfő, kalkulus előadás. A tanár úr a monotonitás és konvexitás témakörétől egy hirtelen hajtűkanyarral átkoccan a hatványsorok mesés világába, amivel nem is lenne különösebb gondunk - mármint WarPriestnek és nekem -, ha a gyakorlaton ez a témakör nem két hónappal ezelőtt lett volna unásig leadva. Utána felkocogok az ISzK-ba a vasárnap este nulláról újraírt szkripttel, lefuttatom, majd az egér kábelével felkötöm magamat a hiperintelligens beléptető rendszerre, merthogy hiba hiba hátán. Igen, még abban is hibát jelez, amit a jegyzetből - a 100%-ig jó, megbízható, feltétlenül hihető jegyzetből - másoltam ki. Ráadásul ha egy hibát javítok, akkor valami mással van baja. Másfél órás küszködés után feladtam. Kezdtem ideges lenni picit. A be- és kiléptetőrendszer meg olyan istencsapása... Öt percbe került, mire ki tudtam jönni a kapun, ugyanis nem volt hajlandó felismerni a diákigazolványomon a vonalkódot, bár legalább nem írt ki olyanokat, mint "Kakaós ital, 0,5L", és egy szinten ezt is fejlődésnek lehet tartani.

Még mindig hétfő. Hazatérvén leülök, megnyugszom, vérnyomásom is lemegy kétszáz alá, éljen a stresszmentes életmód, ezentúl füvet fogok zabálni tavasztól őszig, télen meg mangót. Megnyitom a kérdéses állományt, javítgatom, a felét átírom legalább. Négyre megyek detfoly előadásra, ahol az utolsó öt percben a tanár széles vigyorral a száján bejelenti, hogy azok, akiknek a neve az október tizedikei papírlapon szerepel, lehetőleg ne akarjanak vizsgázni a tárgyból, mert ötösnél csak rosszabbat lehet kapni, ha mégis mennek. Széles vigyort átveszem, tizedikén ott voltam, ötös vizsgajegy. Mínusz egy szálka. Nyomás haza. Este megint kódolok, most azt a felét írom át, amit délután nem írtam át.

Kedd. Reggel fél nyolckor már az ISzK-ban csücsülök, a szerver persze nyolcig b_szik menni, valahogy úgy képzelem a dolgot, hogy este villanyoltáskor a főkapcsolót is lecsapják, reggel meg nyolckor bejönnek és bootolhat a szerverfarm. Újabb hibák. Megint kezdtem ideges lenni. Teljesen szabályos, szintaktikailag és értelmileg teljesen megfelelő utasítások szerepelnek a hibalistán, mint "érvénytelen utasítás", "nem megfelelő típus", "megszorítás itt nem adható meg", satöbbi... (Ha valakit érdekel, hoyg ezek mik, annak szívesen elmagyarázom. Tényleg szívesen. Gyógyszert hozzatok.) Adatbázisrendszerek előadás, detfoly gyak, az utolsó detfoly gyak ebben a félévben. Utána átruccanok a számítógépes terembe és nagyon akarok. Hiába, mert megint nem jó a szkript. Már öten nézzük a dolgot, senki nem érti. Tutkóság. Közben S@tival MSN-en gyilkoljuk egymást, meg Julcsival is tárgyalok erősen. Fél öt körül megyek haza. Szakad az eső, a huszonhármas busz olyan hangokat ad ki magából, mintha egy T72-es motorja hajtaná ékszív nélkül. A Hódos előtt néhány ezer, a szovjet hadsereget mintául vevő menetoszlopban és legalább ugyanakkora számossággal tobzódó óvodás ön szembe velem, a város teljesen meghülyülve - a kereszteződésekben mindenhol autók állnak, senki nem halad semerre. Kaja, dobok egy sárgát, aztán megint SQL. Este tíz, készen van megint, nulláról. Holnap ZH, ugyanebből, és még sehol nem tartok az elmélettel. Shit gets even more fucked up by every minute.

Szerda. Már k_rvára nem érdekel, mi lesz, az este alkotott szkriptet lefuttatom: egyetlen hiba. A javításához kellene vagy fél óra - mármint addig tartana, mire rájönnék, mi a f_sz baja van megint -, fogom és átküldöm a tanárnak, hadd örüljön. Forgatom a jegyzetet, a méréstechnikához megint nincsen közöm: a közösen készített frekvenciabuzerátor program bemutatása sem bír érdekelni, hiszen kezemben ott hevernek a jogosultságok szabályozásának lehetőségeit taglaló oldalak. Igazi hullaként érkezem a ZH elkövetésének színhelyére, Sanyiék látják rajtam, hogy totál kivagyok. A ZH olyan lett, amilyen, mindenre adtam megoldást, nekem tetszettek és a saját logikai levezetésen szerint még azt is csinálják, amit kell, bár az elmúlt három napra visszagondolva nem szívesen hiszek el semmit. Utána a tanár elmeséli, hogy mindenkitől megkapta a beküldendő feladatot, hozzáteszi azt is, hogy kinél mi volt a hiba. Amikor hozzám érkezik, elkezdi sorolni a dolgokat, én meg némán, fél mondattal előtte járva mondom ugyanazt. Majd csak a jövő órán kerül rám a sor, hogy megvédjen a feladatomat, addig ki lehet javítani a hiányosságokat.

Még hatra megyek vissza a suliba, Kiadványszerkesztés órára, ami előtt visszakapom a kedden kölcsönadott kalkulus jegyzeteimet, amelyekből holnap kegyetlen módon fogom bemagolni az összes kib_szott tételt meg módszert meg elvet, ugyanis pénteken ZH. Összességében azt mondhatom, hogy a Mikulás nemcsak lop, csal, hazudik, jogosulatlanul téríti vissza az adóját és utálja a gyerekeket, hanem idén még elémtett egy akkora brét is, amin minimum nyolc személy tudna egyszerre nyáladzani. Durva? Dehát én csokibréről beszéltem...:) És most megyek Crimsonlandezni egyet, mert hiányzik...

1375. Linkin Park - Hit The Floor (2:44) [Meteora]

...mint a botnak, de csak egy. Tök jó a delete gomb, sok mindent meg lehet vele oldani. Mindenkinek jobb így. Nektek főleg jobb így; elég, ha nekem sz_r ennyire. Ezen a ponton már a KoRn sem elég drasztikus... Viszlát!

2717. System of a Down - Kill Rock ’n Roll (2:27) [Hypnotize]

Ez az avatar nyilván nem ugyanazt jelenti kicsiny, még a fórumokból kialakult rajongói körömnek, mint valaki másnak, vagy éppen nekem. Hogy nekem mit jelent, az egy remek kérdés - szerintem S@ti majd beleteszi ezt a ZH-feladatsorba, mint pluszpontot érő feladatot -, az engem jó ideje ismerő és talán kedvelő fórumos jónépeknek megint nem tudom, mit jelent, bár talán eléggé régen rejtőzködöm e mögött ahhoz, hogy utaljon rám. A harmadik csoportnak pedig nyilván nem jelent többet egy zseniális játék kissé szűkszavú, ám oroszlánszívű főhősének a képénél. Szerencsére az utóbbiak köre napról napra szűkül, tegnap például egy igen kedves, Bea nevezetű olvasómnak regéltem el a kép mögött rejlő rejtélyeket. Ő világított rá arra a tényre is, hogy én valahogy az egyetmeről, mint oktatási intézményről is igen érdekes dolgokat írogatok, ami esetleg befolyásolhatja a jövőben oda igyekvők véleményét a kiszemelt helyről. Ez nekem eddig nem jutott így, konkrétan eszembe - úgy gondoltam, hogy aki eléggé elvetemült ahhoz, hogy programozó matematikus szakra jelentkezik, az valószínűleg számít a nehézségekre; noha a magasztos debreceni oktatás gyakran felülmúlja a legvérmesebb várakozásokat is -, de talán kérhetnék valami ellenszolgáltatást cserébe az egyetemtől azért, hogy csupa jót írjak róluk. Legfeljebb a TO-n megöldnek legközelebb, de hát valamiben meg kell pusztulni. Ha másban nem, akkor WarPriest legutóbbi versében, amelyben én, mint egyetlen nevesített konst... szereplő, függvényderiválásra vagyok felszólítva. És még azt mondja a sok szakbarbár, hogy a humán tárgyak messze állnak a matematikától. Szerintem meg minél inkább belemélyedsz a matematikába, annál jobban kezdenek érdekelni olyan dolgok, amiknek a nevében a matematika, analízis, kalkulus, logika, approximálhatóság, lineáris kombináció, Taylor-polinom és Cauchy-Hadamard tétel szavak nagyon kevésszer, de legikább sohasem fordulnak elő. Nos, ez a blog nem ilyen, de nyilván ettől olyan vonzó.

Tegnap ugye vonattal jöttem haza. Ebben idáig nincsen semmi meglepő. Az utastérben nem volt hely, maradt a peron, ahol kicsit nagy a zaj. A menetzaj még elviselhető lenne, hiszen az legalább monoton és kiszámítható, védekezésül feljebb tekerem a hangerőt, hogy halljam Jon bácsi szavait legalább - a zenét már majdnem odaképzelem. De nem tudok gondolataimba mélyedni, a peron másik ajtajánál ugyanis egy kisebbségi házaspár három Barkasra való csomaggal letelepedett, és unalomüzés céljából beszélgetni kezdtek. Mivel a menetzajban halkan beszélgetni nem lehet, ők eleve fentről indítottak, biztos, ami biztos alapon. Namost, nem tudom, volt-e már veletek úgy, hogy valaki beszélt a közeletekben, és a hangja kivételesen sértette a fületeket - pösze matektanár rulz, finufkétikf pluf kofinufikf -, vagyis a puszta hallgatása is fájdalmat okoz hosszú távon. Az az asszony ilyen volt. Minden egyes szava olybá tűnt nekem, mintha azok kiejtésekor az agyamat egyszerre szúrná keresztül irdatlan késekkel egy tetszőleges vágóhíd összes böllére, majd dolguk végeztével kicsit meg is taposnának, ha már egyszer ott vannak. Hosszú tud lenni az a nyamvadt ötven kilométeres út...

A másik vonaton - átszállás sux - szintén a peron jutott, odaláncoltam magamat ahhoz az ajtóhoz, amelyen át majd kies honfalumban leszállni óhajtok. Gyűltek az emberek elég hamar, és felszállt egy fazon, akit már párszor láttam ugyanekkor, azzal a különbséggel, hogy akkor meg tudott állni a lábán és a nadrágján sem volt elöl egy kisalföldnyi folt. Gyakorlatilag hazafelé mindenki versenyzett, aki a peronon állt, mégpedig az volt a tét, hogy melyikünk bírja emberünk hirtelen megingásait és számunkra különösképpen szórakoztató beszólásait tovább elviselni. A legdurvább az volt, amikor bement a mellékhelyiségnek nevezett odúba, bezárta az ajtót, majd kis idő elteltével odabentről egy csapódás és egy ordítás hallatszott ki, biztosan valami rácsapódott valamire - és nyilván nem a stadion, Zoli...

Itthon is voltak érdekes dolgok. Internetezés és MSN-ezés közben például feltűnt, hogy a tálcán az MSN ikonja úgy néz ki, mint amikor valamit közölni akar. Megnéztem hát, mit ír: semmi jót. Az MSN szerint nem voltam bejelentkezve. Erre rögtön három ellentanúm is akadt volna, de programokat nem lehet rágalmazás és hitelrontás miatt beperelni. Később persze rájöttem, hogy az egész tálca halott, annyira, hogy az ablakok mind bezáródtak, amint letettem őket a tálcára. Azóta megjavítottam (sok ész kellett hozzá...). Az SQL beadandóval annyit haladtam, hogy már a százakárhány soros állomány nyolcadik sorában hibát jelez, ami azért kellemes, mert a nyolcadik sor egyértelműen üres.

3188. KoRn - Coming Undone (3:19) [See You on the Other Side]

Nem is olyan régen volt, hogy megírtam a Negyedezer reggeli című bejegyzést, ami a kétszázötvenedik volt. Mintha pár hét telt volna el csak azóta, most meg elértem a háromszázadikhoz.

Érdekes dolog ez az egész blogkultusz, és nem csak annak, aki olvassa - mert olvassátok, ugye? -, hanem annak is, aki írja. Már párszor leírtam ugyan - ismételni, ismételni, hamarosan zh! -, de most megint leírom, hogy annak idején ez a webes napló úgy indult, hogy "csinálni kellene valamit az oldalra, hogy úgy tűnjön, van rajta valami tartalom", ennek megfelelően eleinte hosszabb-rövidebb kihagyások voltak. Akkor még úgy godoltam, hogy egy darabig elleszek vele, de előbb-utóbb biztosan megunom, vagy ha más nem, akkor külső hatások miatt abbahagyom. Külső hatáson persze egyes, számomra értékes véleményt kinyilvánítani képes személyeket kell érteni, akiktől néha megkérdezem, hogy mi a véleményük, satöbbi. Újabban mondjuk ők sem szólnak be semmi miatt, gondolom azért, mert nem szúrom annyira a szemüket sem vizuálisan, sem gondolatilag, mint korábban. Mindenesetre ők annak idején a próbálkozást sikeresnek és folytatásra érdemesnek találták, ebből pedig mára ez lett: háromszáz bejegyzés. Az elmúlt bő egy évem. Az életem. Szinte mindenem.

Más tényezők is közrejátszottak abban, hogy idáig jutottam. Hiszen amikor internethez jutok, öt-hat ismerősöm naplóját biztosan felkeresem, ez pedig akaratlanul is oda vezet, hogy bővül az ember látóköre, megismer olyan dolgokat, amikről korábban nem is gondolta, hogy léteznek, nem ritkán pedig könnyesre röhögi magát mások írásain. Nem mondom, hogy ez így sokkal jobb, mintha élőben, egy bazinagy asztalnál ülve, a sokáig készülő malomkeréknyi pizza mellett tennénk ugyanezt, de jóval rugalmasabb, mint mondjuk egy fórum bármilyen személyes jellegű topikja. Ide csak az jön, akit érdekel, amit itt talál. A véletlenül idetévedőket meg terelőtáblákkal sem lehetne eltéríteni a véletlen idetévedéstől, legfeljebb ha megmutatjuk nekik a Dögcsillag B kedves rendfenntartó erőit fényképen, majd hozzátesszük, hogy mi bizony közeli barátságban állunk velük, ennek folyományaként aki olvasás közben felhúzza a szemöldökét, azt azonnal viszik a Telepszichopatikus Turbómixerbe, ami köztudottan egy igen pörgős hely.

Kalkulus gyakorlaton remekül vizsgáltuk a függvényeket, meg megtudtuk, hogyan lehet egy függvényből Taylor-sort fejteni. Tök érdekes volt, és még fel is bírtam fogni. Jövő pénteken ZH. Megkérdeztem a gyakvezetőt - akinek gyakorlaton a barátnője is jelen volt, ennek megfelelően igencsak sokat mosolyogtak egymásra -, hogy mikor lesz pót ZH, mire ő visszakérdezett, hogy miért pont én érdeklődök a pót ZH felől, amikor nekem van a legkevesebb esélyem arra, hogy írnom kelljen belőle mégegyszer. Látszik, hogy nem ismer engem elég jól. Az igazi dráma viszont már nem az egyetemen belül zajlott, hanem a buszon. Lehet, hogy a 24 sokkal jobb sorozatnak, mint buszvonalszámnak, mert ott mindig furcsa dolgok történnek velem. Most például a lépcsőn állva "utaztam", amikor is azt éreztem, hogy vizes lett a lépcső. Oké, odakint esik, felhordják ide a cipőkkel. De megint. Lenéztem, és...Kedvezményes Vásár legyen velem! A busznak nem volt alja! Ott, ahol a gyári tervek szerint a legalső lépcsőfok - esetemben a padló - összeér az alváz többi részével egy precíz illesztés mentén, most egy akkora lyuk tátongott, amelyen Bíborföld összes szörnyetege átpréselhető (jó, kicsit deformálódnak, de ez eddig is célunk volt nekünk, velük...:).

Biztos láttátok a tévében, hogy a nagy kacsaúsztató - nem, ez nem az a kacsaúsztató, amelyben egy bolygó lakosságának felesleges csürhének ítélt egyharmadát (fodrászok, telefonkagyló-tisztítók, ...) a franc tudja, hová szállító űrhajó kapitánya lubickol immár három éve - túloldalán elkezdődött a karácsonyi üzletostrom, amelynek keretében a derék adófizető állampolgárok igazi hazafiak módjára tapossák egymást halálra egy-egy igazán menő ajándékért. A legmeglepőbb számomra az volt, amit egy angol nő nyilatkozott. Ő csak vásárolni repült át az Államokba, de eddig még nem vett semmit egy távirányítható karácsonyfán kívül...Itt leesett a lánc. Távirányítható karácsonyfa... Hogy miért nem nekem jutnak ilyenek eszembe? Vagy hasonlók? Gennyesre keresném magamat mindenféle bóvlival, komolyan mondom... Mert hát, gondoljuk végig, milyen lehet egy távirányítható karácsonyfa? Én ezekre gondoltam:

(1) Kapunk egy fenyőmagot és egy távirányítót elem nélkül. A magot elültetjük, locsolgatjuk, a fenyőnk elkezd nőni, pár év alatt megnő, kivágjuk, feldíszítjük, örülünk, leszedjük a díszeket, a fát kidobjuk a távirányítóval együtt, mert elemet elfelejtettünk venni bele. Szomszédaink kiröhögnek, mert a fa háromszor annyiba került, mint az övék.

(2) A fenyőfát egy, a csomagban talált talapzatra kell szerelni, amelyet a távirányítóval mozgatni tudunk. Így új értelmet nyer a megjött a fa kifejezés, egyúttal sokkal egyszerűbb a lakás bármely pontján tökéletes karácsonyi hangulatot teremteni, hiszen csak odavezéreljük, ahol éppen kell. Szomszédaink irigykedve csodálják kincsünket.

(3) A fenyőfa előre fel van díszítve, ám alapállapotban ez nem látszik. Gombnyomásra a díszek előtűnnek, ezzel megspórolják a fadíszítés vesződséges óráit. Szomszédaink megjegyzik, hogy már harmadik éve ugyanúgy néz ki a fánk, ezért őket a következő évben nem hívjuk át ilyentájt.

(4) A fenyőfa valójában álcázott nukleáris csapásmérő szerkezet, amire mi magunk is akkor döbbenünk rá, amikor a szomszédunk házát eltrafáljuk véletlenül a csúcsdísszel, amely romba dönti a nappalijukat és a konyhát. Szomszédaink elköltöznek.

(5) Miután a szomszédok házát felújították, ők visszaköltöznek, mi pedig egy egyszerű, hagyományos fát állítunk a lakásban. Ezt meglátva ők heves fetrengésben törnek ki, majd lekezelően kijelentik, hogy valami ütősebbre számítottak idén a tavalyi mutatvány után. Mivel nem szeretnénk őket kiábrándítani, elfogjuk és megkötözzük őket, a szemük láttára faljuk fel a karácsonyi menüt, majd ledugjuk a torkukon a fenyőfát.

(6) Eme cselekedet miatt börtönbe jutunk, ahol semmilyen beleszólásunk nincsen abba, hogy milyen legyen a karácsonyfa, de az ünnep szellemét sikerül meggyaláznunk azzal, hogy véletlenül egyik rabtársunkra borítjuk az egész díszítést.

Jelentem, az este befejeztem az SQL szkriptet, ma este pedig internet mellett fogom tesztelgetni. Amennyiben sikerül hamar végeznem vele, akkor látható leszek MSN-en is. Amennyiben nem...

1288. Laze - Steppin’ Out (3:05) [ismeretlen, de jó]