Rossz hírem van: ma nincsen sztori. Örültök, mi? Ne tagadd, láttam a felvételen, onnan jött a felszabadult sóhaj!

Ma véget ér eddigi életem talán legmeghatározóbb időszaka, és ezt nem azért mondom, hogy keltsem a feszültséget, hanem... csak úgy. Visszagondolok kicsit erre a vizsgaidőszakra, és kiértékelem futási időben, mint egy rosszul megírt program.

Ez a vizsgaidőszak volt az eddigiek közül a legkeményebb. Ellenségeimnek sem kívánnám, hogy átéljék azt a négy hetes, végtelennek látszó, nyomasztó rémálmot, amelyet én magamnak kreáltam korábbi ügyetlenségemmel. Hiszen úgy kezdődött, hogy karácsony előtt kiderült: nekem nem lesz Kalkulusból aláírásom. Aztán az is kiderült, hogy kapok egy esélyt a vizsgára, ennek ellenére is. Ezek fényében különösen furcsán hatottak karácsonykor és újévkor a mindenféle köszöntők, jókívánságok meg egyebek, hiszen egy sima B.Ú.É.K.-ra nekem az ugrott be, ahogyan az elégtelen Kalkulus vizsgajegyemmel búslakodom az ürességtől kongó harmadik emeleti folyosón, amíg magába nem szippant a vécé felől közelgő sötét felhő. A Kalkulus mellett ott volt még az Adatbázisrendszerek is, amely a Progamozás 1-hez hasonló komoly rostaként volt emlegetve. A feladat súlya napról napra egyre jobban nyomasztott, hol az iskolát kívántam a francba, hol saját magamat, hol mindkettőt.

Ez a vizsgaidőszak volt az eddigiek közül a legkomolyabb. Ha nem sikerül a Kalkulus 1, akkor végleg elvágom magamat, nem tudok továbblépni, újabb évet csúszok a tízévesen egyetemre menő minizsenikre szabott javasolt előrehaladási sémához képest, nem lesz mit felvennem következő félévben, fizetnem kell, hogy tovább sz*phassak, minden határidőn túllépek, még többet kell fizetnem azért, hogy még többet sz*phassak és még jobban elvágjam magamat. Hát frászt! Szilveszterkor mindössze egyetlen dolgot fogadtam meg, azt is úgy, hogy igazából nincsen tétje. A fogadalmam ez volt: többé nem járok Kalkulus 1-re. Azért nincs tétje, mert ha nem vizsgázok le belőle, akkor a Kalkulus 1-et elfelejthetem, helyette legfeljebb Analízis 1-et fogok hallgatni.

Ez a viszgaidőszak volt az eddigiek közül a legjobb. Hiszen a két fontos tárgyra tudtam koncentrálni, mert a többiből vagy szerencsével, vagy jól megérdemelten tudtam a jegyemet bezsebelni, és végső soron minden sikerült, amire eddig nem volt példa. És sokmindenkiről kiderült számomra sokminden.

Ez a vizsgaidőszak volt az eddigiek közül a legfurcsább utóérzésű. Mert akárhogy gondolok is vissza az összes kellemetlenségre, a végén mindig olyan érzésem támad, hogy az eredmény csakis szenvedés árán születik meg, és talán éppen ez a feszített helyzet hozta ki belőlem azt a "na csak azért is!" hozzáállást (Játék! Bögre!), ami kellett. Persze most nem tudom megítélni magamat helyesen, lehet hogy agyamra ment az egész január, és most csak úgy belemagyarázok mindent egy unalmas témába, ami talán nem most került elő utoljára.

Gondolom páran most azt fogjátok gondolni, hogy én azt gondolom, hogy az olvasóim minden alkalommal bekajálják az olyan sztorikat, amelyekben én szenvedő alanyként mások segítségére sietek, és ha éppen nincsen miről blogot írnom, akkor kitalálok magamnak egy jó kis göröngyös történetet, majd azt remek stilisztikával elétek gurítom, a történet végkifejletétől függően pedig vagy elkezdtek sajnálni engem, vagy elkezdtek irigyelni engem - jó, az utóbbira ritkán adok alkalmat, laposan játszunk csak, semmi magas labda.

Merthogy a szombat délelőtti elfoglaltságom mibenléte eldőlt abban a pillanatban, amikor a megcsörrenő telefont édesanyám felvette, majd valakinek azt válaszolta bele, hogy "...igen, itthon van". Én automatikusan elkezdtem öltözködni, már a cipőnél tartottam, amikor vázolta nekem a tényállást: kritikus a helyzet, azonnali beavatkozás vált szükségessé.

Amíg gyalogosan a helyszín felé haladtam acélos, döngő léptekkel, azon töprengtem, hogy lám, ilyen az élet, egyik percben még félálomban rajzolgatom képzeletbeli böngészőablakomba legújabb elborult ötleteimet, a következőben meg fél méteres sárban próbálkozom nem elcsúszni - tiszteletembélabá, amiért homokkal szórta le a havas utat. Megérkezvén a helyszínre, a segítségre szoruló illető - aki nyugdíjas korára döntött úgy, hogy nekivág egy 400 órás ECDL-tanfolyamnak - viccesen megjegyezte, hogy készüljek fel a legrosszabbra, mert ilyet még nem láttam, én biztosítottam afelől, hogy bármit mutat, volt már rosszabb, végső esetben az adatbázisrendszerek vizsgám részleteit tudnám bevetni, azt is kizárólag úgy, hogy a felénél elhagyom a környéket. A lényeg - merthogy mindenkit az érdekel elsősorban - csupán annyi, hogy az ECDL-tanfolyamon bizony úgy tűnik, számon is kérik az addig leadott dolgokat, ennek megfelelően át kellene néznünk a problémás részeket.

Az illető belecsapott a lecsóba: sikerült elhozniuk néhány feladatot az oktatásról, hogy otthon gyakorolhassák a témát, viszont nagy sajnálatára a feladatot kizárólag az ottani gépen lehet megoldani. Ezt arra alapozta, hogy neki a Sajátgépben csak A, C és D meghajtója van, a feladat meg úgy kezdődik, hogy hozza létre az alábbi könyvtárszerkezetet a Z meghajtón... Fél óra alatt sikerült elfogadható mértékben elmagyaráznom, hogy a meghajtó betűjele ebben az esetben teljesen lényegtelen, kreatívak leszünk és a C-re dolgozunk. Azért felmerült bennem a kérdés, hogy hogyan lehet, hogy ez 100 óra leteltével még nem nyilvánvaló. Tehát a C-re, és nem a D-re, mert a CD-olvasóra kicsit problémás három mappát létrehozni az Intézőben. Következő lépés az volt, hogy egy másik helyen lévő mappából másoljuk át az összes .doc-ot valahová. Megint kreatívak voltunk és kerestünk egy helyi mappát, amiben volt 20 .doc és 5 darab .gif kép. Próbáltam a lehető legnyilvánvalóbb módszereket szuggesztálni, végül abban maradtunk, hogy mivel kevesebb a nemdoc, mint a doc, így jelöljük ki azokat, amik nemdocok, aztán invertáljuk a kijelölést és úgy másolunk. Probléma egy: a lenyomott CTRL melletti kattintgatás - random kijelölés- annyira hatékony volt, hogy rövid idő elteltével az öt gif helyett 42 gifünk volt a mappában, és a szaporodás a végtelenségig folytatódott volna, ha nem akad ki nálam a műszer. Az ok: egy gif kijelölve, kattintás a másik gifre, kattintás közben a kurzor picit arrébb megy, ettől rögtön létrejön a kijelöltekről egy-egy másolat a mappában.

Végül csak átmásoltuk őket. Következő lépésként az egyik docba bele kellett írni a nevünket. Nem tudom, nem értem, nem is akarom érteni, sőt tudni sem, hogy honnan veszi az összes informatikával ismerkedő ember azt az ötletet, hogy egy állományt az Intéző menüjének segítségével lehet megnyitni, mikor egy sima Enterrel nemcsak egyszerűbb, hanem gyorsabb is. Komolyan, most döbbentem rá arra, hogy mennyire nem volt hülyeség annak idején a DOS alapismeretekkel kezdeni az egészet; ez a grafikus kezelőfelület a mindent-a-szádba-adok filozófiájával mindenre jó, csak éppen az vele a baj, hogy a lényeg nem látszik tőle, a billentyűzettől meg mintha félnének az emberek, így aztán komoly aggódás lép fel, ha "véletlenül", "magától" eltűnik az eszköztár vagy nem jön fel a menü.

Így ment ez délig, közben megfejtettük a kezdőlap beállításának rejtelmeit, hozzáadtunk oldalakat a kedvencekhez - tudtátok például, hogy melyik oldalt nevezik sárga Google-nek? Hát a Startlapot...-, videokameráról rögzítettünk óvodai műsort a Movie Makerrel - az egyetlen windowsos program, amit sosem használok. Hazafelé ismét tapicskoltam a sárban, ebéd után megnéztem az A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső című remekművet, amely S@ti szerint jobb a Blöffnél, mindenesetre a Ponyvaregénnyel egy szinten tanyázik az én értékrendem szerint, pedig ebben senki sem tud egy éppen oda illő bibliai idézetet és nincsen röhejesen göndör afrogömb hajkoronája senkinek. Az este folyamán pedig megint Nándonak segédkeztem, ő meg mindenütt köszöngette, ahol csak eszébe jutott, úgy kellett lecsillapítani, hogy ne terjessze a dolgot, még a végén népszerű leszek és jöhet a drogelvonó meg a fiatalkori kiégés.

Nem panaszkodásképpen mondom, de az őszi félév vizsgaidőszakának utolsó hete - ami rossznyelvek szerint maga a téli szünet - olyan észrevétlenül szállt el mellettem, mintha nem öt nap lett volna, hanem egy, vagy kettő.

Ma pedig már péntek van, pénteken belül is estetájt járunk erősen, moderato hangerővel zajong a Winamp is - most váltott Skatulya bácsira, aki néninek túl ronda... -, letöltöttem a Deviantart vektor kategóriájában lévő képek nagyobbik hányadát, elolvastam kétszer WarPriest blogját (itt) - megérte -, S@tival megtárgyaltuk, hogy a Tibi vagyok... már csak a Csillagok háborúja-jelenet miatt is hígtrágya - nevezett képsorozaton a főhős egyik jóbarátját egy műpénisz alakú vízipisztollyal összevizezi, közben idézget a CsH-ból -, Nándonak szemtelenül sokat segítettem a bbLeanben, értelmeseket szóltam hozzá különböző fórumokhoz, feltöltöttem a mobiltelefonomat, próbáltam értelmes célokra használni a Neptunt - elég nehéz az órarendet összeállítani, hogyha nincsenek kiírva az egyes órák időpontjai -, valamint úgy éreztem, hogy engem elfelejtett a világ teljesen, mintha nem is léteznék. Ennek oka igen prózai, mivel nincsen benne rím: nem kaptam egyetlen egy nyamvadt Káma Szútra vírussal fertőzött levelet egyetlen ismerősömtől sem, ismeretlenektől meg főleg nem. Pedig ha jönne ilyen levél, amelybe légzsákos néniket sajtolt valaki, én tutira megnyitnám! Az viszont nagyon tetszett, amit a híradóban mondtak az üggyel kapcsolatban, valami olyat, hogy "...szakemberek szerint a legújabb vírusirtókat kell használni...", na mondom ehhez tényleg szakembernek kell lenni.

Nem kell viszont szakembernek lenni ahhoz, hogy valaki az alábbihoz hasonló, egyesek szerint szemkiégetően színtelen munkaasztalokat alkosson, ráadásul én vagyok annyira elvetemült, hogy az eredetileg narancssárga hátteret átfessem feketére, és úgy örüljek neki. Remélem rajtam kívül másnak is feltűnt oldalt a folyamatosan bővülő fotóoszlop, éppen emiatt nem szírtam be ide a fotókat, de most kivételt kell tennem, hogy a szabályomat erősítsem.

Ha MSN-en bárki belenézhetne mások beszélgetésébe, akkor a ma esti S@ti-Nfol pankráció során részese lehetett volna egy frenetikus Repülő Cirkusz-összeállításnak is, amelynek csúcspontja talán a "Damn you, inspector Dim!" volt. Most ezt is sokan értették, gondolom... Nem baj, én meg mást nem értek, most éppen azt nem értem, hogy a Bodyrockers hogy lehet annyira elektronikus, mint amennyire nu-metálos is, illetve, hogy a Kasabian sokat csuklik-é a Fonográf óta...?

A cím nem véletlen, azaz megint sikerült magamat pár apróságon viszonylag erősen felidegesítenem. Piti dolgok ezek, nevessetek ki nyugodtan, ha úgy érzitek, ettől még én fogom magamat és leírom világfájdalmamat mindenről. Most.

Kezdjük a könnyebbik végén. Landol nálam egy PC Guru, benne a szokásos Best of 2005 összeállítással, amelynek ugyebár kimondott célja az elmúlt év összefoglalása és az arra érdemes (!) játékszoftverek apró fényezése, virtuális díjak kiosztogatása meg izomból jövő odamondogatás, csak hogy az olvasóban kialakuljon egyfajta érzés, amely azt sugallja, hogy igen, ezek a srácok kenik-vágják a témát és ők sohasem tévednek, illetve, ha a világ rajtuk kívül eső része egybehangzóan mond valamit valamiről, ők pedig ugyanarról a valamiről mást mondanak, akkor nyilván a világ mááásik része a sütnivaló bolond. Nincs is ezzel baj, mindenki szereti elhitetni magával és környezetével, hogy ő bizony maga a tévedhetetlen jóisten, jelen sorok írója is beleesik ebbe nemegyszer, csak ő nem Magyarország piacvezető játéklapját szerkeszti, ugye... Ja, hogy mi bajom a Best offal? Sorolom. World of Warcraft. Kapott négy díjat, mindegyik szerkesztő személyes kedvence, Hancu ötös listájában például rögtön háromszor is szerepel, csak hogy biztos legyen az olvasó, és nyilván a WoW az oka annak is, hogy a találomra megvizsgált TweakUI Powertoy telepítőállománya ezen a DVD-mellékleten is ugyanúgy hibás, mint ahogyan hibás volt már tavaly augusztusban is, amikor először és utoljára szóltam emiatt a Guru fórumán. Ígyhát kialakult bennem egy kép, amely szerint a WoW olyan remek dolog, amelyet közművé kellene tenni mindenki számára, hiszen ma már a tanyákra is elviszik az ADSL-t vagy a kábelnetet, és aki ennek ellenére sem érdekelt a WoW-ban, az bújjon el, vagy éljen szatyorban. De legalábbis ne olvasgasson Best of... írásokat.

A listával más egyéb bajom is van a WoW-on kívül. Aszongya: 2005 legjobb versenyjátéka a Need for Speed Most Wanted lett. Továbbra sem értem, hogy mi folyik ekörül a játék körül, hiszen a nyomtatott magazinok közül mindegyik jóra vagy kitűnőre értékelte (90% feletti pontok a PCG-ben és a GS-ben is...), a sorozat megújítója és a széria legjobb része - szerintük. A villanymédiumok meg mind lehúzták szépen, mint ahogyan én sem vagyok tőle elragadtatva. Vélemények különböznek, ez természetes, ha mindenki mindenben egyetértene, akkor sokkal kevesebb jó dolog lenne silány kis életünkben, nem volna például négyévente jó kis választási kampány sem. No de, különösen érdekes a Most Wanted díja annak fényében, hogy a Guruban nemegyszer emeltek szót a szerkesztők, cikkírók a futószalagon gyártott, minimális fejlődést felmutatni képes programok istenítése ellen. Akkor most karácsonykor érkezik a Most Wanted 2? Vagy az Underground 3? Vagy az EA-nél annyira elszáll a röppentyű, hogy előszedik a legelső NFS-részt, új motort és zenéket raknak alá és kiadják? Vagy mi lesz?

Tovább haladván a nyomtatott magazinok ösvényén, készüljetek fel alaposan, ugyanis már csak egy kevés kell ahhoz, hogy átbillenjen a libikóka és elkezdjek nektek általam "készített" csengőhangokat, mobiltelefonos háttérképeket, netán mobil videókat ajánlgatni, természetesen kizárólag pimaszul magas adótartalommal megtoldott, emelt díjas SMS-ekért cserébe, amelyek pontos költségvonzatáról egy hangyaf*sznyi betűmérettel írott, félreeső lábjegyzetben tájékoztatom a világot. A recept egyszerű: kinyitom a képes mappámat, méretre vagdalom az összes háttérképemet, rájuk nyomok egy dinka logót, majd hetekkel később már Bora Bora szigetén, laptoppal az ölemben, limonádét szürcsölgetve írok egy köszönő bejegyzést, két leütés közben pedig integetek Vin Dieselnek is, aki ugyebár a Tripla X első része óta ottan van.

Aztán. Telik a nap szépen lassacskán, default user pedig egyre több irányból kapja az arcába egy újabb magyar istencsapása agyonsztárolását. Tibi vagyok, de hódítani akarok - ez a film címe. Gondolom a mozijegyre ez sem fér ki teljesen, szóval ott olyasmi fog szerepelni, hogy Tibi vagyok, de hód. Ettől még lehet jó mozifilm, derűlátó elméletünket azonban beárnyékolja a kétség rémes fellege, hiszen Arnold testv. (al. 1905) a megmondhatója, hogy milyen lehet egy olyan film, amely egyfelől magyar produkció, másfelől tökéletesen beleillik az Amerikai Pite és a hasonszőrű német tinivígjátékok sorába, harmadfelől pedig a TV-spotok és egyéb reklámanyagok fatality-értékű eleme nem más, mint a medencéből száraz hajjal, ám félmeztelenül előbukkanó Gregor Bernadett... Sokat elárul az emberekről a mozik látogatottsági statisztikája, és egy ilyen filmmel valószínűleg nem lehet nagyon melléfogni, hiszen a közönség általában vevő az olyan filmekre, amelyekben csúnyán beszélnek, amelyekben van egy szeretnivaló féleszű karakter, amelyekben dugnak, vagy amelyikben dugás közben csúnyán beszélnek a féleszű karakterek. Majdnem Ponyvaregény. Majdnem.

Nos... Miután észrevettem, hogy a #348-ban Recoil helyett Lacuna Coilt írtam, előre aggódtam amiatt, hogy egyes ilyesmire érzékeny és a történelmi hitelességre figyelő olvasók elküldik hozzám a Júdeai Nemzeti Front elit öngyilkos alakulatát, akik természetesen jól megmutatják nekem, milyen is az igazi bibliai csapás. Kijavítottam, mostmár tárgyas ige, és felírtam százszor még napkelte előtt.

Besenyő Pista bácsi egyszer eképpen gondolkozott: "Na mi van? Semmi? Na de, ha semmi van, akkor sincsen semmi. De ha semmi nincsen, akkor valami van. Ha valami van, az nem lehet semmi; tehát az már valami. Az meg már nem semmi!" És Besenyő Pista bácsi kétségkívül nem volt bolond.

Pythonék viszont kétségkívül bolondok, viszont képesek ezt leplezni különféle idióta filmek készítésével. Mert hát itt van ez a Brian élete: minden második mondatában van valami apró kacsintás a néző felé, amit a Repülő cirkusz végignézése után mindenki eleve érdeklődve fürkész, és tetszik neki, amikor megkapja. Kőárus, szerencsétlen sorsú exleprás, a Júdea Népe Front, a raccsoló Pilátus, a selypítő Fikusz, az alkudozó kofa, a némasági fogadalmat tett remete, nameg persze Brian szent töke, nem is tudom, melyik a hatalmasabb találat, de talán felesleges is ezt találgatni, hiszen egyben a legjobb az egész.

A másik aktuális kedvencem az Animátrix, amelyet helyesen úgy kellett volna írnom, hogy aktuális kedvenceim, hiszen több epizódból áll, de efelett most nagyvonalúan átsiklottam, mert így elegánsabb. Még amikor nem tudtam, hogy pontosan mi ez az Animátrix, úgy sejtettem, hogy ezek ilyen rövidke animációk, amik persze stílusukat tekintve teljesen high-tech cuccok lehetnek, ide render, oda render, lens flare és motion blur ezerrel; ehhez képest kellemeset csalódtam, mert high-technek elég high-tech, viszont sokkal inkább anime-jellegűek, ennélfogva pedig hihetetlenül hangulatosak lettek, és nekem, mint a Mátrix háttértörténetében kevéssé jártas kétfülűnek nagyon sok dolog csak ezekből a filmecskékből derült ki, úgyhogy jár a kredit S@tinak.

Szóljak pár szót a zenékről is? Szólok. Természetesen Rob Dougan műveivel kezdem, amik az elmondottakkal egyezően valóban hátborzongatóak azzal az énekhanggal megtoldva, és a Clubbed to Death akkor is műremek, ha valaki ezt másként gondolja. Dirty Vegas: eléggé bejövős, nehezen kimenős, kellemeses. Seether: van benne fantázia. Within Temptation: a nyugati Nightwish, kicsit szokni kell. Belga: a Bokorpuszta hozza a szokásos Belga-féle ökörségeket, a Ló Rider szövegileg nagyon ott van, a Gyújtasz, főnököm és a Bandzsa pedig úgy jó, ahogy van, az Egy Két Há-t viszont elteszem a következő vizsgaidőszak húzósabb időszakára; a Zsolti, a béka meg tök poén.

Januárban összesen 1052 alkalommal döntöttetek úgy, hogy megnézitek ezt a jelentéktelen oldalt, annak ellenére, hogy még kényszerszünet is volt. Hétfő este pedig egy hagyomány is megtört, hiszen a pontos és remélem, hogy megbízható források alapján azt kellett látnom, hogy az oldal fennállása és a monitorozás óta első ízben haladta meg a Firefox valahány az Internet Explorert. Bontom a pezsgőt. Kértek?

WarPriest pedig áttörte a Bölcskei tanár úr által az elsőévesek elé állított meglehetősen masszív (’masszív’ is the short form of ’ma is szívunk’) kordont és orvul átment a vizsgán Infó alapból, azaz neki most jó. Leon államvizsgát tett, tapsvihar & kurjongató tömeg ON. A háttérben felhangzik egy Nickelback szám. Tapsvihar & kurjongató tömeg OFF. A világ legsz*rabb melói sorozat pedig újabb taggal bővült: oldja meg, hogy egy Richard Claydermann műveit tartalmazó magnókazetta tartalma átkerüljön CD-re a lehető legkevesebb szötmörgéssel, zúgással és egyéb mechanikus zajokkal, eközben viselje el a magnókazetta borítójáról önre mosolygó Richard Claydermann ábrázatát.

Nem megyek oda hozzád, nem fogok veled kezet,
Innen batikolom szét a jelentéktelen fejed...