Elég érdekesen alakult a tegnapi napom és mivel titeket ez láthatóan borzasztóan érdekel, most mindjárt el is mesélem az egészet.

Kezdődött azzal, hogy a keddi fonya gyakorlaton meginterjúvoltam egy ismerősömet és ő azt mondta, hogy múlt héten szerdán páran várakoztak a fonya előadás helyszínén, de a tanár nem érkezett meg, ők meg elmentek haza. Én ugyebár akkor nem voltam ott holmi beadandó házik miatt. Felvetettem, hogy biztos elszámoltuk magunkat és ezen a héten lesz fonya előadás, talán nem volna hülyeség benézni, hátha tényleg így van. (Fonya előadás kéthetente van, de most a szünet miatt már a franc sem tudta, hogy hol tartunk, FYI.) Szóval délben ott ülünk hárman a teremben, a tanár meg persze bejön, aztán okosan nézünk egymásra, hogy itt bizony helyzet van. Végül a négyórás előadásból másfelet tartott, aztán helló.

Aztán programozás gyakorlaton a kétirányban láncolt listáról volt szó, illetve azt hiszem, hogy arról, mert én egész idő alatt azon tűnődtem, hogy ha egy beadott program megfelelő eredményt adott minden előzetes tesztesetre, minden olyan esetre, amit én magam találtam ki nem éppen egyszerű logikával otthon, valamint a végleges, éles esetek közül is átmegy egyen, akkor hogy akadhat el egy másikon olyan hibás kimenettel, amit a program szerkezetéből adódóan egyszerűen nem állíthat elő, mert nem. Gyakorlatvezetői tanács alapján a reklamálással megvárom a félév végét, hátha akkor nem is lesz szükség rá egyáltalán.

Ezután algelm gyakorlatra mentem. Gyanús volt kissé, hogy mindenki, akit erről a gyakorlatról arcról ismerek, az épületből határozottan kifelé indult el és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy ők még ma ide vissza fognak jönni.Aztán mikor öt óra ötvennyolc perckor még mindig csak öten voltunk a teremben és mint kiderült, előző héten egyikünk sem volt itt, kezdtük sejteni, hogy a többiek tudnak valamit, amit mi nem tudunk. Hat óra negyvenkor már otthon szédültem.

Úgy tűnik, az a remek RSS–generáló szkript, amit beállítottam, mégsem annyira remek. Monnyon le!

Kiderült végre, hogy 2012–ben melyik ország udvarán fog ugatni a foci–eb. Előre látom a holnapi Nap–Kelte adását, amelyet a szerkesztőség gyásznappá nyilvánít és a három órányi műsorfolyam abból fog állni, hogy a táskás szemű Gyárfás Tamás szomorú arccal néz a kamerába, gyertyafényben, melankólikus zenei alapra.

Nem mondom, valahol igaza is van.

A boltból hazafelé jövet azt olvastam egy autóra ragasztott matricán, hogy "A lóerők hiányát, bátorsággal pótolom!".

A nyelvtanórákat pedig... ööö... ja, azokat sehogy.

Egy szomorú történet következik most, amely egyik ismerősömmel — és legalább öt munkatársával — esett meg a minap. Én például elképesztőnek tartom, hogy valaki valamit így...

Az ismerősöm egy éve a helyi idősek otthonában dolgozik ápolóként, gondját viseli azoknak, akik önmagukat nem képesek ellátni vagy valamilyen egészségügyi problémájuk van. Az otthont a református egyház tartja fenn, következésképpen az otthon vezetője az egyház helyi képviselője, a tiszteletes, aki esetünkben egy hölgy, bár a későbbiekben ki fog derülni, hogy őt így nevezni lényegében kimeríti az eufemizmus fogalmát. (És itt most szögezzük le, hogy én pogány vagyok, nem vagyok megkeresztelve sem, valamint nem konkrétan az egyházzal van bajom most, hanem ezzel az egy egyházi emberrel.) Az ismerősöm és kollégái egy éve korrektnek tűnő szerződéssel kezdtek el dolgozni, rendben kapták a fizetésüket, volt jövedelem–igazolásuk is. Aztán ezen a héten orvoshoz kellett mennie, ahol kiderült, hogy neki egy éve nincsen társadalom–biztosítása, azaz egy éve nincsen bejelentve munkavállalóként. Ez nem csupán az aktuális orvosi dolgok miatt probléma, de rögtön elveszett egy évnyi munkaviszony is, ami miatt csökken a várható nyugdíja. Felkeresték hát a tiszteletes asszonyt, hogy ezt mégis hogyan gondolta, ő azonban az elvárt magyarázat helyett mások füle hallatára a következőképpen válaszolt nekik (idézem):
— Ez a baj magukkal, bolsevik kommunistákkal, hogy nem tudják, mi az alázatosság!

Akkor én most szeretném megkérdezni, hogyan jön valaki ahhoz, hogy becsületes emberekkel így beszéljen, továbbá az is érdekelne, hogy az ilyennek van–e természetes ellensége és ha van, akkor mi az. Mutatkozik rá a vásárlói igény.

This is Hungary and you are welcome.

(Végre működik az archívum. Rákattintasz.)

— Ha lenne tízezer forintom, holnap megvehetném a géphez ezt az új, eredeti Mikroszoft Vindovz kilencvenöt programot és akkor dolgozhatnék itthon is a benti munkáimon. Sőt, egy csomó más csodát is művelhetnék. — mondja reménykedve Vágási Feri a Szomszédokból, és a „más csodák” elhangzásakor felragyog mindkét szeme. Vajon mire gondolhatott?

Vajon mire gondolhatott az, aki kitalálta a Pöttyös Túróbonbont? Az nyilván alap, hogy a túró rudiból másféle desszertet csakis úgy szabad csinálni, hogy annak echte túró rudi íze legyen; a kérdés az, hogy a kényes vásárlóknak megfelel–e a natúr rudi ízvilága bonbon formában. Kitalálták, hogy ja, megfelel. Legyártották, megkóstolták, megkóstolták mégegyszer és mégegyszer és mégegyszer. És akkor — mint derült égből a villám — beléjük hasított a felismerés, a gyötrő jobbító szándéktól elpukkant az agyuk és megcsinálták.

Ezek képesek voltak a közepébe mogyorókrémet tenni.

Kérem, a bonbonba annyira hiányzott ez a töltelék, mint egy kellemes tavaszi délutánon egy seggberúgás. Ráadásul egy dobozba nem kevesebb, mint kilenc(!) darabot voltak képesek belezsúfolni; a dobozban van ugyan hely még négy–öt darabnak, de az a térfogat nyilván a megfelelő szellőzés érdekében marad kihasználatlan.

Nyilván.