Objects in mirror are closer than they appear, azaz a tükörben látható tárgyak valójában közelebb vannak – olvasható néhány visszapillantó tükörre ragasztott fóliacsíkon, ha a tulajdonos lusta volt lekaparni. Gyanítom, hogy az emberi elmére is valahol rá van ragasztva egy ilyesmi felirat, csak az arra figyelmeztet, hogy egyes cselekedetek és érzések jelentőségét jellemzően nem vesszük észre azonnal.

És persze azt sem olvassa el senki. Viszont lekaparhatatlan.

Mert például amikor másfél hete pénteken még utoljára bezártam a debreceni albérletem ajtaját a kulcsaimmal, az ott és akkor semmiben sem különbözött az azt megelőző párszáz alkalomtól, és tíz nap kellett ahhoz, hogy feldolgozzam magamban és ki merjem mondani: annak a lakásnak az elhagyásával véget ért eddigi életem egy jelentős – durván a negyedét kitevő – szakasza, és a dolgok soha többé nem lesznek már olyanok, mint amilyenek ott és akkor voltak.

De ezt meg kellett lépnem.

Valószínűleg én sem leszek soha többé ugyanolyan. Nem tudom, maradhat-e valaki ugyanaz – saját maga és mások számára egyaránt –, miközben rengeteget változik. Bízom benne, hogy igen és abban is, hogy ezentúl lesz, aki szól majd, ha mégsem.

De ezt meg kell lépnem.

Nem baj, ha ebből most semmit nem értesz, nem lesz benne a ZH-ban.

Nem tudom konkretizálni, hogy pontosan mi, de van ebben az 1952-es fényképben valami egészen megnyugtató. (Biztosan nem az első kerék negatív dőlése az.) Piero Taruffi Ferrariján robog a silverstone-i Dunlop-kanyar felé:

Taruffi 1950 és 1956 között versenyzett a Forma–1-ben, legjobb idényét ’52-ben futotta, amikor a szezonnyitó svájci futamot megnyerte, az összetettben pedig harmadikként zárt. Egyébként 1937-ben motorkerékpáros sebességi rekordot állított be – 279,5 km/h-val repesztett –, 1957-ben pedig megnyerte az utolsó, még versenynek számító Mille Migliát. Ötven évesen.

Kőbánia

Én vagyok az az ember, aki tegnap három különböző megyeszékhelyen három különböző vonatra szállt fel és ezek közül egyik sem akkor érkezett meg a célállomásra, amikor kellett volna. Ez egyebek mellett oda vezetett, hogy az egyik átszállásnál bemelegítetlen ízületekkel voltam kénytelen bemutatni a jól ismert magyar vándor tornamotívum vasúti személykocsik külső kapaszkodóira adaptált változatát – még mozgó szerelvényről már mozgó szerelvényre történő átlendülés hátizsákkal, kisbőrönddel, fünfkomanojn.

Igazán készíthetnék a vasúti felsővezetéket abból az anyagból, amiből a repülőgépek fekete dobozait.

Egyébként azt találtam ki, hogy önhatalmúlag feljavítom a MÁV megítélését a saját szememben. Ezt úgy fogom elérni, hogy minden nap kinézek egy adott járatot, majd az indulási és érkezési időpontok között véletlenszerűen választott pillanatban megnézem a térképes vonatinfót és ha zöld a karika, akkor elkönyvelem magamban, hogy ma nem késett a vonatom, behúzom a strigulát, hó végén meg összesítek és örülök a kedvező eredménynek. Csinálják ezt máshol is ugyanígy.

Jut eszembe: menjetek és szavazzatok a nektek tetsző új honlaparculatra! Mondjuk kevés weboldalon hiányzik jobban a nagyméretű képekből álló slideshow meg a magazinos dizájn, mint egy olyan szolgáltatásén, ahová azért mész, hogy gyorsan megnézd a menetrendet, dehát ízlések és vagonok.

Még kedden egy fiatal – de nálam idősebb – párocska önfeledt csacsogása révén szórakozásom is akadt, a srác szünet nélkül nyomta a poénokat. A legjobban sikerültet meg is osztom veletek:
– Ez milyen tó itt?
– Szopa.

A klasszikus többpolcos árukihelyezési iskolát és a többi kontentet alapul véve ez a bemondás minden kétséget kizáróan felső polcos, de talán a pénztár melletti üvegvitrinből sem néznék ki nagyon.

A sorozat eddigi részeiből is kiderült, hogy a Forma–1-ben a sikerhez – legyen az pillanatnyi vagy éveken át tartó – nagyon komoly elhivatottság, tudás, kísérletező kedv, pénz és szerencse szükséges. Most képzeljünk el, milyen lehet az a csapat, amit egy vastag pénztárcájú olasz cipőgyáros húz fel egy sikertelen, becsődölt istálló romjait alapul véve.

Na, az Andrea Moda Formula pont olyan volt. Mondjuk azt kevés vállalkozás mondhatja el magáról, hogy az FIA eltiltotta a további szerepléstől a versenysport szellemiségének arcul köpése miatt…

1991-ben Andrea Sassetti cipőtervező gondolt egy nagyot és beszállt az internetbe a Forma–1-be. Hogy ne kelljen nulláról indulniuk, megvásárolta annak a Coloni csapatnak a maradékát, amely abban az évben egyetlen futamon sem volt képes az autóival túljutni az előkvalifikáción (akkoriban a nevezők magas száma miatt kétlépcsős kvalifikációs rendszer működött), négyéves fennállása alatt pedig 82 versenyhétvégéből mindössze 14 alkalommal vehettek részt a vasárnapi versenyen. Felbérelt még néhány korábbi Coloni-alkalmazottat is, majd megállapodott a Simtekkel a BMW számára 1990-ben tervezett kocsik csatasorba állításáról.

A szervezés olyan jól ment, hogy az év első versenyére, a Dél-Afrikai Nagydíjra nem készültek el, úgyhogy Alex Caffi és Enrico Bertaggia pilóták a Coloni előző évi autójának szolidan átalakított (mondjuk ki: átmatricázott) verzióit vezethették… volna, ha Sassetti nem felejti el befizetni az FIA-nak az új csapatok százezer dolláros nevezési díját. De elfelejtette – pontosabban úgy érvelt, hogy az Andrea Moda nem új csapat, hanem a Coloni jogutódja –, ezért kizárták őket a hétvége eseményeiről. A következő versenyhétvégére is úgy utazott el az egész bagázs, hogy nem voltak kész versenyautóik, így Mexikóban egyetlen métert sem tettek meg.

Caffi és Bertaggia nemtetszését fejezte ki a dolgok alakulását illetően, Sassetti abban a pillanatban szélnek is eresztette őket, Brazíliába már a tapasztalt Roberto Morenóval és Perry McCarthy-val érkeztek meg. Az Andrea Moda S921 Moreno vezényletével elvérzett az előkvalifikációs körben, McCarthy pedig a következő spanyol futamig meg sem kapta az induláshoz szükséges szuperlicencet. Ott eljutott az autóval majdnem a boxutca végéig, mielőtt megadta volna magát a technika, Moreno ismét nem jutott be az időmérőre. Közben Bertaggia talált egymillió dollárnyi szponzorpénzt és vissza kívánt térni Sassettihez, aki McCarthy-t igen szívesen be is rúgta volna az árokba, de az FIA az istálló korábbi húzásaira való tekintettel elzárkózott az újabb pilótacserétől. Emiatt Sassetti remek érzékkel McCarthy-ra irányította minden dühét, ezentúl minden figyelem és erőforrás Morenónak jutott, aki egy parádés monacói szerepléssel hálálta meg a bizalmat.

Parádésat mondtam volna? Elnézést! Szóval Moreno véghezvitte a lehetetlent, Monacóban a huszonhatodik helyen kvalifikálta magát a versenyre. Csupán azért nem hullottak az égből finoman nyikorgó bőr félcipők, mert tizenegy kör után tönkrement a motorja.

A folytatásban sem volt túl sok köszönet: Kanadában nem volt mit beindítaniuk, mert Sassetti nem fizetett időben a motorszállító Juddnak (kaptak kölcsönbe egy motort a Brabhamtől, amivel Moreno ment pár kört, McCarthy meg a lakókocsiból nézte), a Francia Nagydíjra el sem jutottak a francia teherfuvarozók sztrájkja miatt (bár az összes többi istállónak sikerült), morzsolódni kezdtek a szakemberek és a szponzorok. McCarthy-t emberszámba sem vették: az autója lényegében Moreno tartalékautója lett, a Brit Nagydíj edzésén vizes pályára való gumikkal küldték ki a száraz aszfaltra, a Hungaroringen pedig akkor indították el a kvalifikációs körére, amikor már esélye sem volt körbeérni.

Az FIA ekkor figyelmeztette a csapatot, hogy kapják össze magukat. Ez olyan jól sikerült, hogy a Belga Nagydíj hétvégéjén Sassettit már számlahamisítás vádjával tartóztatták le, Monzában pedig nem engedték be őket a paddockba és megkapták a Forma–1-től való eltiltó határozatot is.

Az Andrea Moda Formula a mai napig a legversenyképtelenebb istállónak számít a sportág történelmében.

Hogyan…? című tanácsadó rovatunk mai részében: hogyan haragítsunk magunkra az ország másik felében élő ismeretleneket?

1. Hirdessük meg bérbeadandó ingatlanunkat az interneten!
2. Adjuk meg mobiltelefonos elérhetőségünket a hirdetésben!
3. Laza mozdulattal kapcsoljuk ki a készüléket!
4. ???
5. PROFIT.
6. Másnap bosszankodjunk a nem fogadott hívásokról érkezett gecisok szolgáltatói SMS törölgetése közben.