Windows 7-et telepíteni – ezt sajnos ki kell mondanom – szívás.

Maga a Windows 7 még mindig feltelepül a számítógépre bő húsz perc alatt DVD-ről is, akárcsak új korában és már kezdheted is használni a szép új és jogtiszta operációs rendszeredet. Aztán ránézel a naptárra, azt látod, hogy 2009. októbere nagyon régen elmúlt már, majd pillanatnyi habozást követően elindítod a Windows Update-et, hadd szedje le magának azt a néhány frissítést, addig foglalkozol mással, például…

…az utolsó betűig elolvasod valamelyik Trónok harca-kötetet (spoiler alert: Dumbledore meghal). Vagy megtanulsz finnül. Vagy kifested a fürdőszobát. Hidd el, bármire rá fogsz érni, feltéve, hogy számítógép nem kell hozzá, mert az a frissítés közben sajnos teljesen használhatatlan lesz.

Az a néhány frissítés ugyanis mára többszázra duzzadt, akár darabra, akár megabájtra számolod. Ezek letöltése és az azt követő beállítása – beleértve azt a néhány újraindulást is – simán megvan 3,5–4 óra alatt. Ja, hogy te okos vagy és előre letöltötted az 550 MB-os Service Pack 1-et? Remek! Buksisimi! Az internet nélkül is felküzdi magát a számítógépre alig 50 perc alatt, a maradék 158 frissítésre már elég lesz három órát és tizenöt percet várnod. (Gyári SP1-es telepítővel ugyanez.) Utána még gyorsan nyomd meg ismét a Check for updates gombot, hátha talál még valamit. (Fog találni.)

Biztos nagyon sokba kerülne a Microsoftnak kiadnia az SP1 óta összegyűlt frissítéseket egy újabb, egyben letölthető pakkban, nekem meg biztos sokba kerülne utánanézni, hogy a régi időkhöz hasonlóan Windows 7-es image-be is bele lehet-e masszírozni az update-eket, de már megegyeztem magammal, hogy ebben a kérdésben nekem van igazam, ’szkész.

Jó, tudom, nem olyan szörnyű dolog ez, elvégre másnak meg olyan gondjai vannak, hogy pl. meg kell kérdőjeleznie az őt elvileg képviselő személyek alkalmasságát, szar a foci vagy ippeg az elviselhetetlenséggel határos mértékben ráncos a zacskója, esetleg ezek közül az egyik okozza a másikat.

A sorozat egyik korábbi részében már láttuk, mi kerekedik abból, ha egy menő olasz divatszakember kerekít magának Forma–1-es istállót. Most nézzük meg, hogyan teszi ugyanezt egy német lakókocsigyáros: íme az Eifelland F1-es csapatának rövid története.

Günther Hennerici egy sikeres lakókocsigyár tulajdonosaként nem csupán a reklámérték okán vágott bele a versenysportba: Heinz nevű ikertestvére például elhivatott versenyző volt annak ellenére, hogy a második világháborúban elveszítette egyik karját és együtt alaposan kivették részüket a Nürburgring környéki autós közösségek rendezvényeinek szervezéséből, Günther harmadik felesége, Hannelore Werner pedig sikeres Formula–2 pilótának számított. A vállalkozás és maga a versenyistálló is a Nordschleife közelében fekvő Eifel-hegységről kapta a nevét.

Kizárólag az 1972-es versenyévadban szerepeltek az F1-ben és akkor is csak nyolc hétvégén álltak rajthoz a tizenkettőből a Rolf Stommelen által vezetett E21-gyel. Az autó a furcsa első légterelője nyomán hírhedtté vált ’71-es March Teás tálca 721-esen alapult. Műszakilag szinte semmit sem változtattak rajta, az eredetileg is megosztó formatervet viszont Luigi Colani német tervezőnek sikerült… ööö… hmm… khm… átértelmeznie (hú!), így került a pilóta orra elé az egyetlen visszapillantó tükröt tartó elem, a motor hűtésére szolgáló levegő pedig a pilótafülke elejére vágott nyíláson át, a cockpit szélein a versenyzőt kikerülve áramlott hátrafelé.

A nyolc futamból hatszor sikerült célba érnie az autónak, Stommelen a legjobbjának számító tizedik helyet kétszer is elcsípte, de sok gondot okozott a motor túlmelegedése és az elégtelen leszorítóerő, ezért apránként visszaépítették az E21-esre az eredeti March-féle alkatrészeket. A képeken nem a legelső változat látható. Aki kíváncsi rá és erősek az idegei, itt megnézheti.

Az autó karriere nem ért véget az utolsó futamukkal: ugyanebben az évben a Goldie Hexagon Racing színeit felöltve ebben a kocsiban mutatkozott be az északír John Watson egy versenyévadba nem beleszámító brands hatch-i hétvégén.

Nagyon ügyes srác, ha ezt a leprát össze tudta szedni.

Vasárnap délutáni elfoglaltságnak íme egy remek dokumentumfilm a magyar autóversenyzés fénykoráról remek felvételekkel és remek dumákkal. Legnagyobbrészt a hazai raliról szól, de ínyenceknek van benne Forma–1,  Béke és Barátság Kupa Zsigulikkal, Formula Easter szintén Zsigulikkal, hegyi felfutók, néhány teherautó-krosszozó Zil és kizárólag az útfekvést javítandó a motorháztetőn fekve utazni kénytelen női hölgyek is.

El ne felejts bekészíteni legalább két fasírtos szendvicset!

Hogy melyek a kedvenc ingyenes programjaim? Remek kérdés! Ezek azok.

• Mozilla Firefox: a többséggel ellentétben nálam a Google Chrome jó ideje megszűnt annak a pattanós, gyors, takarékos böngészőnek lenni, amilyenként korábban elcsábított a Firefoxtól, úgyhogy visszaváltottam. Lehet, hogy a Firefox lassabb és nehézkesebb, de azt a tempót legalább üzembiztosan tudja hozni bármikor és ez számomra többet jelent az eseti előnyöknél.
• VLC Media Player: nem akarok kodekekkel és beállításokkal foglalkozni sorozatnézés előtt és alatt, a VLC-vel nem is kell. Tudom, hogy más lejátszóknak szebb a képe vagy éppen kérés nélkül húzzák be a feliratfájlokat, de én a különbséget tényleg csak az ezt alátámasztani igyekező írások kimerevített és felnagyított képeit bámulva veszem észre, feliratra meg olyan ritkán van szükségem, hogy nem teher beszerezni azokat.
• foobar2000: 2006-ban hagytam ott miatta a Winampot, azóta más zenelejátszóra rá sem néztem. A foobarra sem nézek sokat, mert jól elvan magának, szól a zene vagy a podcast, fájlszinten is tudom kezelni belőle a gyűjteményt, kezeli a végtelen számú lejátszási listámat és pont annyira néz ki giccsesen, amennyire giccsessé konfigurálom. Nekem zenelejátszótól nem kell ennél több.
• gVim: ahogy mondani szokás, a Vim szövegszerkesztőre egyszer kell csak rááldozni az életedből egy évet és utána már majdnem tudod is használni, csak azt nem szokás hozzátenni, hogy utána sajnos minden egyéb szövegszerkesztő életlen késnek tűnik. Nekem második nekifutásra sikerült átlendülnöm a kezdeti holtponton, azóta a gyors feljegyeznivalóktól kezdve mindent ebben írok, a blogot és a blog tartalmát is például. Persze sokkal jobb lenne, ha a Windows rendelkezne egy olyan parancssorral, amellyel 2014-ben nem probléma a teljes képernyős működés, dehát ez van.
• SumatraPDF: kicsi és gyors PDF-megjelenítő. Ismeri az ePub, XPS, Mobi, CHM, CBZ és CBR formátumokat is.
• Paint.NET: mert háttérképek és blogposztok illusztrációjául szánt képek effektezéséhez, méretezéséhez és kivágásához luxus folyton a Photoshopot indítgatni. Mielőtt valaki bedobná a GIMP nevét, megkérek mindenkit, hogy senki ne dobja be a GIMP nevét. Köszönöm!
• KeePass: van az úgy, hogy az ember sétál az utcán, aztán mire körülnézne, máris lett két új felhasználóneve és jelszava. Ezek tárolására remek megoldás a KeePass, ami titkosított adatbázisfájlban tárolja a felvitt információt, amit mesterjelszóval, kulcsfájllal vagy ezek együttesével is lehet védeni, emellett kezeli a jelszavak lejárati idejét is. Ha több számítógépen használod és az adatbázist mondjuk a Dropbox mappájában tartod, akkor a gépek közötti szinkronizálás is meg van oldva.
• WinSCP: meglehetősen puritán felületű, de okos hálózati fájlkezelő. Ismeri az SCP, FTP, SFTP átviteli protokollokat, én a blog tárhelyét régóta ezzel érem el, mert a bamba fejlesztő a mai napig nem készített a blogmotorhoz feltöltőmodult. Jár mellé a PuTTY is.
  
• Notepad++: van olyasmi is, amiben a Vim nem az igazi, például ha nagyobb mennyiségben kell más alkalmazásból szövegdarabkákat beilleszteni vagy abba kimásolni, az elég kényelmetlen tud lenni a rendszer vágólapjának egyedi kezelése miatt. Ilyenkor jön jól a Notepad++, amit egyébként nyugodtan használnék és ajánlanék bármire, ha a Vim nem lenne.
• RIOT: elég jó képoptimalizáló, élő előnézetben, valós méretben mutatja az eredeti és az optimalizált képet egymás mellett, így nem nehéz meghatározni azt a pontot, ahol a tömörítés már a képminőség rovására megy. Webre szánt képeknél sok kilobájtokat lehet így megspórolni az adatforgalomra érzékeny olvasóknak (és a weboldalakat kiértékelő metrikákban is jobb eredményt lehet elérni).
• ColorCop: borzasztó egyszerű színpipetta eszköz, enni sem kér.
• ImgBurn: nem tudok az elmúlt két évből olyan példát említeni, amikor CD-t vagy DVD-t írtam és az nem valamilyen operációs rendszer telepítő image-e lett volna, ISO-k pörkölésében és grabbelésében meg az ImgBurn olyan, mint autóskártyában a Lola T.
• IrfanView (nem InfraView!): eseti képnézegetési szokásaimat remekül kiszolgálja a Windows saját képnézegetője, a pirosra gázolt szemüveges medvés programot így erre már régóta nem használom, viszont a mai napig szuper jó benne a csoportos átnevező és konvertáló funkció.
• Freemind: az egyik legjobb ingyenes mindmapping szoftver. Aki a klasszikus jegyzetelési/ötletelési megoldások helyett inkább gondolattérképpel szeret dolgozni, annak remek választás. Én legutóbb routing ábrát készítettem benne, szóval nem kell attól félni, hogy random kattintgatás után kiesik belőled egy világrengető Lifehacker-cikk.
• f.lux: múltkor írtam róla.
• 7-Zip: minden összehasonlító tesztben kiemelik, hogy kissé ronda a felülete, amit sosem látok, mert a helyi menüből minden funkciója prímán elérhető. Mindenki más nyugodtan keressen olyan megoldást, amiben cserélhető az ikontéma, hiszen attól lesz igazán jó egy tömörítőprogram.
• VirtuaWin: virtuális desktopkezelés Windows-ra. Sajnos nagyon könnyű hozzászokni, hogy ha betelik a képernyő, mindig van másik.
  
• wget: a mai napig léteznek olyan weboldal-tulajdonosok, akik azt hiszik, hogy a jobbklikk letiltása megmenti őket bármitől is. Sokfelé menő még a flash-es médialejátszó, amin ott van a letöltés gomb, de nem működik. Sok weboldalon a böngésző azonnal nekiáll lejátszani egy médiafájlt ahelyett, hogy megkérdezné, mit akarsz vele kezdeni. És persze vannak olyan e-könyvek, amiket nem lehet letölteni, csak böngészőben végigkattintgatni. Ezeknek a nyűgöknek wget vet.

Ez tehát a listám, amivel egyet nem érteni szabad, alternatívákat ajánlani szintén szabad. Nyilván vannak benne megkérdőjelezhető tételek, ezeket kérdőjelezzétek is meg nyugodtan, legrosszabb esetben részletesen kifejtem, miért éppen azt választottam.

Természetesen nincsen felsorolva néhány alapvetés, például a Total Commander (melynek a hasznosságáról/nélkülözhetőségéről 2014-ben semmivel sem cikibb vitatkozni, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt volt), de az nem ingyenes, ahogy a Windows 7/8.1 gyári szoftverei sem azok (a Snipping Tool-t meg a Sticky Notes-ot használom viszonylag gyakran, mert jók).

Azt még hozzá kell tennem, hogy az ingyenes szoftverek fejlesztői is pénzből élnek, úgyhogy telepítéskor next-next-finish helyett érdemes alaposan körülnézni és nem kérni az esetleges hozzáadott értéket (toolbarok és társaik). Pont úgy, mint mindig.

A Benetton néhány évi szponzori jelenlét után 1985 végén megvásárolta a Toleman csapatot és ’86-ban már saját neve alatt indított autókat a Forma–1-ben. A csapat angliai, witney-i bázisa megmaradt, a következő évre tervezett Toleman TG186-ot átkeresztelték Benetton B186-ra és a komolyabb pénzügyi háttér révén lecserélték a Hart által szállított motorokat friss és ropogós, de mindenekelőtt bitang erős BMW aggregátokra. Emiatt számos ponton meg kellett erősíteniük a karosszériát és a teherviselő elemeket és valamennyivel növelték a leszorítóerőt is.

A bitang erőset úgy kell érteni, hogy a nyolcvanas évek első felének turbós őrülete ’86-ban érte el az abszolút csúcsát: minden motorszállítónak lett ekkorra turbós motorja és nem fukarkodtak a töltőnyomással – egészen 1987-ig, amikor a szabályzat már meghatározta a maximális értéket. Általános gyakorlat volt, hogy az időmérőkre nem csupán a beállításokkal készültek a csapatok, hanem külön motorral, váltóművel és feltöltővel, amik annyira ki voltak hegyezve, hogy 3-4 gyors kört bírtak csupán üzembiztosan.

A B186-os soros négyhengeres BMW-motorja másfél literes lökettérfogatból legalább 1350 lóerőt tudott – azért legalább, mert a méréskor a BMW saját fékpadja ennél az értéknél akadt ki – 5,5 barral 11500-as fordulaton. A versenyekre természetesen lejjebb tekertek rajta mindent, hogy kibírja a teljes versenytávot, de így is 150 lóerővel volt erősebb a konkurenciánál.

A szezon során a B186 elég gyorsnak bizonyult Teo Fabi és Gerhard Berger kezében, különösen a motorerőre alapozó helyszíneken (Monza, Spa, Hockenheim), de a szűkebb és lassabb pályákon hátrányban voltak az élcsapatokhoz képest és számos futamot voltak kénytelenek idő előtt befejezni műszaki hibák miatt – Berger például a 16 futamból nyolcsszor kiesett. Az Osztrák Nagydíjon kinézett nekik egy sima 1-2, aztán Fabi egy kisebb ugratáskor túlforgatta a motort, ami ettől pár kör múlva tönkrement, Berger autójában pedig akkumulátort kellett cserélni és ez öt körös hátrányba taszította.

Bergernek végül Mexikóban, az évad utolsó előtti futamán sikerült összehoznia egy győzelmet is, bár ebben mindennél nagyobb szerepe volt annak, hogy az élmezőnyből egyedül ő ment Pirelli abroncsokkal, amik kevésbé koptak el, így megspórolhatott egy kiállást. Egyébként ez volt ennek a BMW M12 jelű motornak az utolsó futamgyőzelme.

Ezen a felvételen Berger a ’86-os idényzáró adelaide-i Ausztrál Nagydíj időmérőjén köröz az autóval. A hangja nem annyira bizsergető, mint amit a fentiek után várnánk tőle.

A melegfronttal együtt estére megérkezett a havi rendes hasogatós fejfájásom is, úgyhogy nézzétek el za elgépeléseket és az esetleg hiányzó.