— Halló?
— Üdvözlöm! Fontos Valaki vagyok A Cégtől és Földesi Norbertet keresem.
— Majdnem megtalálta.

A lényeg az, hogy Fontos Valaki A Cégnél koordinátor és valaki beajánlott engem A Cégnél és ők most úgy gondolják, hogy én vagyok az az ember, akire nekik éppen nagy szükségük lenne; gondoltam is, hogy elég nagy bajban lehet A Cég.

Egyébként sem kellene mindent elhinni, amit rólam hallotok. Pár nappal ezelőtt az egyetemen összetalálkoztam egy volt osztálytársammal (nevezzük B-nek), ráköszöntem, ő meg magasról. Ha így, hát így. Tegnapelőtt összetalálkoztam egy másik volt osztálytársammal (legyen K), aki felháborodott hangon közölte velem, hogy nem érti, hogy lehetek ekkora bunkó, hogy B köszön nekem, én meg magasról. És akkor próbáljam meg megmagyarázni. Azt hiszem B megérdemli, hogy legközelebb én őt magasról.

Nem éppen rövid beszélgetésünkből mindössze annyi derült ki, hogy Fontos Valaki A Cégen belül egyfajta Morpheus és szerinte én vagyok Neo. Megegyeztünk abban, hogy pár nap múlva ismét felhív, hogy legyen némi időm átgondolni az állásajánlatot, ami egyébként meglehetősen kecsegtető, csak éppen semennyire nem értek az adott területhez és nem is fér bele az időmbe.

Ráadásul elfelejtettem megkérdezni, hogy vannak-e arrafelé pirosan világító diódaszemű gépek, mert ha vannak, akkor inkább elhekkelgetek itten a nyúlüregben, oszt’ viszhall.

U.i.: Délután mesélte Sanyi, hogy felhívta őt egy fickó és azt mondta neki, hogy ő Neo (mármint hogy Sanyi Neo). K*cs*g Építő!

Nfol azt üzeni, hogy nem üzen most semmit, mert éppen öt perce és kilenc másodperce mentesnek mondható az esti térdbeütés tüneteitől. Merthogy az este a fürdés utolsó munkafázisában bemutatott, a házban tartózkodó egyéb családtagok szerint a hanghatások alapján is minimum kilenc és fél pontot érő, téves biztonságérzeten alapuló klasszikus fürdőszobai elcsúszásos tornamutatvány kvázi-előadásával ért véget, mintegy öt centivel és fél másodperccel a csempelefejelés miatti vérzivatar kezdete előtt. A tökéletes mutatvány csak azért hiúsult meg, mert Nfol az említett koordinátákon valahogyan megtámasztotta magát a bal-bal-jobb shift kombóra előjövő, a jobb térdet, a jobb könyököt és egy fél segget igénylő szpesöl múv által.

Mindennek persze reggel látta eredményét, amikor is a jobb térde egyetlen mozdulat kivételével mindenre alkalmasnak tűnt. Kár, hogy az az egy mozdulat éppen a behajlítás. Ilyenkor van az, hogy az Nfol nemcsak okos, de makacs is, és amint az az erőnek erejével behajlított térd példájából hamarosan kiderült, a fájdalmat is kiválóan tűri, legalábbis hang nem hagyta el a torkát, viszont az ágy szélét addig szorította két marokkal, míg volt a kezében vér. Ezek után egész délelőtt azon csodálkozott, hogy bár lassan húsz éve ugyanaz a szobája, még sohasem tűnt ennyire hosszúnak az egyik végétől eljutni a másik végéig az éppen zörgő telefonért.

Délutánra valamennyire helyrejött mindene. Na jó, majdnem mindene. Azt például még mindig nem érti, hogy egy olyan autó, ami egész héten maximum fél órát töltött el a garázson kívül, miért néz ki pontosan úgy, mint egy olyan autó, amit télvíz idején leparkoltak az agyagvető mellé egy hétre, fejjel lefelé, eleve mocskosan. Azért csak kapart egy kis tisztát a szélvédőre és elindult bevásárolni. Út közben megnyugodott, hogy még így sem ő a legidiótább, aki kocsiba ült ezen a szép hideg, ködös, baltával kozmetikázható napon, ám hamarosan megérkezett a bevásárlóházba és méginkább megnyugodott.

Mer’ ugye az rendben van, hogy a család együtt nagybevásárol, az már kevésbé van rendben, hogy adott pillanatban négyen négyfelé néznek, de egyikük sem arra, amerre éppen haladnak. Egy idősebb fazon meg majdnem beleesett a mozdulatlan bevásárlókosárba, annyira vitte a lendület az akciós izék és még akciósabb baszok felé. Ráadásul már két hete karácsony van, a mai kiskölykök bizonyára az egész évvégi ünnephalmazt a szeretet meg ajándékozás meg józan újév kultúrközhelyek bebiflázása helyett úgy fogják magukban elkönyvelni, hogy ez az évnek az a szakasza, amikor mindenhol szar zenék mennek és az ember percenként kétszer vakul meg a fényes gömbökből álló dekoráción becsillanó vészkijárat jelzésektől. Nameg persze mindenütt kétszer annyian vannak, mint amennyien elférnének, a céltudatos, soha el nem csábuló vásárló meg nem tud megtenni öt métert anélkül, hogy ne nyomnának a kezébe valami szórólapot vagy ingyenes kóstolót vagy ne döntene fel félig egy ugyanezeket kínáló ministandot.

Most ezt befejezem. Nyolc perc kettő másodpercnél megint felordított, resetelnem kell a stoppert.

Informatika a mindennapokban című rovatunk mai epizódjában:

Merthogy az Informatika a mindennapokban egy vadonatúj sorozat itt a blogon, fogadjátok szeretettel az első részt, amelyben kicsit még remeg az operatőr kezében a kamera, meg néha visszhangos a mikrofon, de már így is látszik, hogy akár a hajnali fél kettes műsorsávba is beférhetünk vele a tévében. Főcím.

Adott kettő darab USB-s HSDPA modem, mindkettő egyazon gyártótól származó, azonos típusszámú modell. A különbség közöttük csupán annyi, hogy az egyiken a gyártó logója van, a másikra meg már a mobilszolgáltató logóját szitázták. A két eszköz közül az egyiken gyárilag a Mobile Connect szoftver legújabb verziója (hasraütésszerűen legyen 3.0) van telepítve, a másikat pedig én update-eltem ugyanerre a verzióra (3.0) pár nappal ezelőtt. Ennek ellenére ugyanazon a gépen a két eszköz közül vagy csak az egyik működik, vagy csak a másik.

Ha a kézzel update-eltet dugom rá a gépre, az rájön, hogy ő ezen a gépen már volt használva korábban, megismeri a saját szoftverét (3.0), villog, kapcsolódik a hálózathoz, szaladnak a bitek. Ha kihúzom és a másik modemet — a gyárilag újabbat — dugom rá a gépre, akkor az megtalálja a gépen lévő, az előző modem által felrakott szoftvert (3.0), majd a verziószám-egyezés ellenére mindenáron frissíteni akarja azt. Mivel addig nem megy tovább, míg ezt meg nem engedem neki, megengedem. Megörül, frissít (3.0-ról 3.0-ra), kapcsolódik, szaladnak a bitek. Ha kihúzom, és ismét a régebbi, ámde update-elt modemet dugom a gépre, akkor az villog ugyan, meg talál hálózatot, csak maga a szoftver (3.0) őrül meg csöndesen és két (2.0) dolgot közöl a döbbent felhasználóval: a modem típusa ismeretlen és az összes forgalmazott adat mennyisége jelenleg kicsivel több, mint 85 (85.0) terabájt. (!)

Ezek után nem tudom, ki fizetne jóval többet a 10 (10.0) gigás csomagért, mikor a 3 (3.0) gigással is ennyit lehet letölteni...

Az utóbbi pár napban valószínűleg nem én voltam az elképzelhető legjobb társaság és ez csak részben köszönhető annak, amiről azt ígértem, hogy meg lesz írva részletesen itt a blogban, aztán azóta sem lett megírva nemrészletesen sem, meg sehogy. Persze aki nagyon ráér, az az előző pár bejegyzést alaposan áttanulmányozva összerakhatja a darabkákból a sztorit, más kérdés, hogy az egész nem ér annyit és pontosan emiatt nem is foglalkozok vele egyelőre. Mert nincs értelme. Arról meg bárki tud írni, hogy megint sikerült szopóágra kerülnie valahogyan és hogy ez mennyire szar...

És ha már eddig nem vettem elő ezt a témát, akkor pont most szintén nem fogok előjönni vele, mert kezd visszatérni az életkedvem, hadd ne kelljen sajátkezűleg elrontanom, úgyis megteszik mások, ha akarják.

Annak idején úgy indultam neki a blogolásnak, hogy soha nem fogok írni csak azért, hogy írjak valamit. Aztán persze mindig volt valami okom az írásra, ha más nem, hát ezzel vezettem le a feszültséget és ez egy darabig működött is így. Szerintem régen megkattantam volna megint, ha nem lett volna lehetőségem kiírni magamból azt, ami időnként összegyűlt. De újabban már ez valamiért nem működik.

Mert most leírhatnám, hogy mennyire felb@szta az agyamat az ETR (illetve még inkább azok, akiknek több joguk van benne, mint amennyi kellene) tegnap, de ettől most nem lenne nyugodtabb a lelkem, ennek ellenére mégis leírom, ha már úgyis belekezdtem. Szóval az ETR-ben van üzenetküldés. Üzen a rendszer a hallgatónak, ha kiírtak egy új vizsgaidőpontot az általa hallgatott tárgyhoz. Üzen a rendszer a hallgatónak, ha pénzt kap vagy ha pénzt kellene befizetnie. Üzen a tanszék a hallgatónak, ha elfogadják az új TVSz-t (Tanulmányi- és vizsgaszabályzat) vagy az új etikai kódexet. Üzennek a hallgatók egymásnak, hogy helló, félév vége van, hogy néz ki az oktató, akinél holnapután vizsgázni fogok, egyáltalán miről szól a tárgy, van-e jegyzet, mitke’ tunni, egyebek. És mindebből én semmit nem látok elsőre, mert ezek mellett üzen a létező összes irodista is, hogy most úszóbajnokság, véralkoholszint-mérés, maláj diákcsoport, gólyabál, kedvezményes nyelvtanfolyam, rézkarc-kiállítás, amerikai kuckó meg még sok egyéb van éppen az egyetemen (tegnapelőtt az agrárosoktól is jött valami...), az üzeneteket pedig egyetlen listában, ömlesztve tárja elém az ETR. Oké, nyilván lehet törölni az üzeneteket, amik nem fontosak. Nos, lehet. Egyesével. Tök jó volt negyed órán keresztül kattintgatni a mínusz jelekre, míg végre az 52 üzenetből megmaradt az a négy, ami tényleg tartalmazott valami érdemi információt. Például teljesen fals vizsgaidőpontokat.

És akkor mindezek után este Steadman fejbe lövi magát Májki és Link és Pól Kellerm... Óven előtt. Igaz is, túl egyszerű lett volna a történet, ha simán meginterjúvolja őket a Kékfény. Mellesleg szombat óta egyszer sem bootoltam Windows XP-t idehaza, Linux user-e vagyok?

Korszakos jelentőségű sztori esett meg a minap mifelénk:

"Nő elmondása szerint az vonhatta el figyelmét a vezetéstől, hogy közben matematikát gyakorolt gyermekével." (- A cikk teljes szövege.)

Én amúgy simán el tudom képzelni a szituációt: "Anyu, akkor ezt az iksz a köbön per ipszilon a négyzetent ipszilon szerint kiintegrálom parciálisan, aztán iksz sze... Anyu, mér’ vagyunk az árokban fejjel lefelé?"

Mellesleg nem is tudtam, hogy abban a kanyarban van az út szélén árok.