Valamelyik nap olvastam a Galaktikában egy sci-fi novellát, amely arról szólt, hogy az űrhajós egy röpke 900 évig tartó űrutazás — mely az ő számára a relativitáselmélet következtében tizenvalahány év volt csupán — végén visszatér a Földre, ahol udvariasan fogadják őt, ám lényegében nem érdekli őket sem az utazás eredménye, sem a megérkezés ténye, ami, valljuk be, igen furcsa, majd mindenféle ismeretlen mértékegységekkel traktálják őt, a világ meg valahogy egészen más, mint előtte volt. Később kiderül, hogy elutazását követően néhány hónappal felfedezték a földiek az öröklét csodaszerét, a természetes halál pedig leült a cserepadra, viszont a Föld annyira túlnépesedett, hogy azt már nem lehetett háborúkkal sem kezelni, ezért a társadalom átalakult: az embereknek nem kell klasszikus értelemben véve dolgozniuk, a fizetést különböző kockázatú tevékenységek végzéséért kapják, nyilván a magas kockázatúért — amibe simán belehalhatnak — többet, az alacsonyért kevesebbet. Az utazás iránt pedig azért nem érdeklődnek, mert az emberi agy emlékező-tehetsége mintegy százötven évet képes átfogni, utána a régebbi emlékek fokozatosan törlődnek, az ő utazására, annak céljára most, kilencszáz évvel később csak szakadt jegyzetek utalnak és azokat sem érti igazából senki.

Mindezt csupán azért hoztam fel, mert a novella történetét picit tovább lehetne turbózni a hazánkban tapasztalható — és a minap sajnos általam is kőkeményen megtapasztalt — bürokratikus ügyintézésből kölcsönvett momentumokkal. Például úgy, hogy az űrhajóssal a hazatérését követően közlik: kilencszáz évvel ezelőtti elutazása előtt benyújtott kilencszáz évre szóló jutalékfizetés-mentesítő igénylőlapján rossz érték szerepel az "űrutazás tervezett távolsága (méterben)" rubrikában, ezért a jutalékfizetés-mentesítési igényét elutasították, de nem kell elkeserednie, mert még maradt tizenöt napja arra, hogy befizesse a kilencszáz évi elmaradt jutalékokat, plusz azok kamatait, plusz azok büntetőkamatait, és kell még egy ötezres illetékbélyeg is.

Csak úgy már egyáltalán nem lenne sci-fi.

Hajnali két óra felé járunk. Az egész napi hőség után most már három órája tombol odakint a vihar: erősen fúj a szél, dörög az ég, szakad az eső, mintha dézsából öntenék, az égbolt pedig egyetlen hatalmas opálos derengés, amiből időnként kiválik egy-egy hihetetlenül fényes villámlás íve. Fekszem az ágyon, aludni nem tudok; hiába a fizikai fáradtság, ha a szellemmel nem bír, pörög az agyam, mint egy taurint túladagolt búgócsiga.

Elkezdődött az olimpia Pekingben. Aki látta a megnyitóünnepséget, annak szerintem hozzám hasonlóan nem egyszer akadt el a ropiért nyúló keze a döbbenettől. Mindenki sejtette, hogy ez itt valami különleges esemény lesz, de hogy ennyire elképesztő műsort fognak csinálni, azt talán maguk a kínaiak sem hitték el. Nekem különösen az tetszett benne, hogy nem egy céltalan, megalomán, magamutogató puccparádé volt az a három (négy?) óra, hanem egy ésszel összerakott, ötletes előadás. Persze a megalománia jelen volt, de hát hülye is az, aki megveszi a csúcs hangrendszert és soha nem használja ki a lehetőségeit. Nagyon tetszett az írásjeles dolog a sok kis mozgó karakterrel, meg a dobosok produkciója, meg a lábnyomos tűzijáték. Meg hogy képesek voltak összeszedni kétezer-nyolc sötét hajú, pontosan százhetven centi magas fiatalembert a tai-csihoz. Azt hiszem, volt miből válogatni. Azért Baló Györgynek — akitől a cím is származik — javasolnék beszerezni egy hordozható szótárgépet, hogy többé ne ferdítse el Jacques Rogge NOB-elnök beszédét ennyile dulván (a my dear Chinese friends-ből kedves francia barátaim lett valahogy).

Aztán az jutott eszembe, hogy valami egészen borzasztó, amit a sajtó hírközlés címén előad. Aszongya a Híradó: Piricsén Molotov-koktélt dobtak két házra, egy asszonyt pedig sörétes puskával találtak el a lábán. Engem még sosem találtak el a lábamon sörétes puskával, de biztosan nagyon fájdalmas lehet, ahogy a puskatus odacsapódik a térdkalácshoz, még belegondolni is rossz. Tudom, most keressek magamnak egy másik csomót egy másik kákán.

Akartam írni egy bejegyzést a hétfő-ma intervallumban történtekről, de akármennyire kozmetikáznám is a dolgokat, az jönne ki az egészből, hogy segg vagyok — persze amolyan Doktor House jellegű, azért-mégis-segítős. Pedig volt itt garázsfestés meg kutyagyógyítás meg magamat türtőztetve nembeszólás is.

Ezekből most kimaradtok. Addig jó.

Ráadásul még a saját blogomból is ki bírtam magamat zárni, na, ki a király?

Jelentős mennyiségű anyagi és szellemi erőforrást felhasználva ki lehetne fejleszteni és az Európai Unióban kötelező szabvánnyá tenni azt az autóhifit, amely automatikusan detektálja a korai kilencvenes évek techno-alapjain újraértelmezett mulatós megaslágereket tartalmazó lemezeket, sikeres felismerés esetén szóban közölné, hogy a lemez lejátszása terrorcselekmény, majd a lejátszás idejének függvényében rövidülő időszakonként beleordítaná a ringató akkordok közé, hogy "nem vagyok menő".

Különösen ajánlott extra volna ez sötétszürke színű Suzuki SX4-ekben, vagy legalább abban az egyben, amelyik miatt ez a post íródott. Balázs Pali has left the building.

Milyen hasznos, hogy tegnap adták a tévében, ahogy brúszvilisz véresre izzadja magán az atlétatrikót a Nakatomi Plazában, nem kell szerencsétlen bloggernek gondolkoznia a bejegyzés címén és még kreatívnak is tűnik.

Hogy ne csupán a Microsoft-holdudvart fényükkel beragyogó problémáimról számoljak be, elmesélem, miként alakult a délutáni kócsagfészkeltetés. Mert a Hardy Heron jött, látott, (majdnem meg)győzött, mégis itt állok buta arccal.

Naiv vagyok, például azért, mert elvárnám egy operációs rendszer újabb verziójától, hogy ne romoljon benne el az, ami az elődjében jó volt. Főleg ne olyan dolog, ami alapvető (de lehetőleg más se). Azt hiszem, a merevlemezen lévő partíciók könyörgés nélküli elérése és használata ilyen.

Feltelepítettem a 8.04-et egy 15 gigabájtos partícióra, kapott mellé 2 giga swapot is. Mondanom sem kell, hogy az asztali gépen futó Gutsy sebességéhez képest ez így jóval fürgébbnek érződik, igaz, a hardver is erősebb alatta, szóval ez a mondat, mint olyan, semmilyen értelemmel nem bír. (Így tovább és felvesznek sztárnak a tévébe.) Első indítás, örülünk, bevette a felbontást, van hang, működnek az Fn-funkciók a hangerő- és a fényerő-szabályzáshoz. A minap még egy Huawei E220 beüzemelési how-to-t is leltem a HUP-on, sajnos a leírás 5. pontjából kiderül, hogy az internetcsináláshoz is kell internet (!), tehát ez még mindig nem járható út, marad a konfigfájl-turkálás meg a wvdial. Akkor talán kezdjük el belakni a rendszert!

Megnyitom a fájlkezelőt, kattintok a Számítógép ikonra: látszanak az NTFS partíciók. Megnyitnám az egyiket, erre felugrik egy engedélykérő ablak, hogy én most biztos akarom-e és ha igen akkor jelszót legyek szíves. Mondom oké, meg is nyílik. Másik partíciónál ugyanez. Következő alkalommal már nem kérdez semmit, csak megnyitja. Szépen betárazom a rajta lévő zenegyűjteményt, beállítok egy háttérképet is, szokás szerint a gconf-editor-ban bekapcsolom a partíciók megjelenítését az asztalon, aztán dolgom lévén kikapcsolom a gépet. Következő bekapcsoláskor azt tapasztalom, hogy a zenelejátszó listája üres, az asztal háttere visszaállt egyszínű világosbarnára, az asztali ikonok sehol. Fájlkezelő, Számítógép, látszanak, megnyílnak, ebben a pillanatban megjelennek az ikonok és megjelenik a korábban kiválasztott háttérkép is. Ne légy bolond, biztos egyszeri eset — mondok. Hát nem az, mert újraindítás után ugyanez játszódik le. Mintha nem mountolná fel rendesen a partíciókat, aztán észbekap. Ace backup, hahaha.

Egyelőre kivárok. Fenntartom a jogot magamnak, hogy valamit csúnyán benézzek. Ezt majd az ügyfelek előtt nem nagyon fogom felemlegetni, bár már így is kapok érdekes telefonhívásokat, lásd

(ő) — Az a bajom, hogy bekötötték az internetet és ...
(én) — Hát ez elég nagy baj.

tehát a helyzetemen lényegében semmit nem ront.

Update (2008. augusztus 22.): A partíció-csatolós problémát megoldotta az ntfs-config telepítése és használata. Mobilnetre csatlakozni pedig már háromféleképpen is tudok, hosszútávú terveim között szerepel annak kifundálása, miképpen lehet a kapcsolatot bontani.