Amekkora felhajtás volt tavaly ősszel meg a tél folyamán a True Detective körül, akkora ívben kerültük el egymást ezzel a sorozattal. Pedig az HBO-n megy, neves, jó színészekkel, ráadásul inkább hosszú film ez, mint epizodikus tévésorozat – valamiért mégsem kezdtem hozzá.

Aztán pár hete egy cékonyhán S@ti bedobta a True Detective-et is az ajánlott tételek közé, aminek most is az lett az eredménye, mint mindig – tehát megnéztem – és hát az a helyzet, hogy nem vagyok teljesen elégedett vele, de hiba lett volna kihagyni. Súlyos hiba. Olyan hiba, amiért évekkel később előveszik az embert.

Nyomozós sorozatokkal Dunát – vagy Mississippit vagy Kenduskeagot – lehet rekeszteni, mennek az évadon átívelő nagy ügyek meg a rövid, epizódnyi szálak, amik vagy érdekesek, vagy nem. Szerintem a TD-ben a bűntény maga nem különösebben érdekfeszítő, inkább csak nyomasztó, viszont ahogyan elénk tárják az ügyet, attól lesz letehetetlen: párhuzamosan ismerjük meg a másfél évtizede történteket a jelenbéli ki/meghallgatáson elhangzottak alapján.

Közben pedig öt percenként szembesülünk azzal, hogy a két nyomozó mennyit változott az évek alatt. Talán ez az egész sorozatban a legnagyobb húzás, engem féltávnál már jobban érdekelt, hogyan lesz a pedáns, élre vasalt, de fájdalmas múltú, alkoholizmusból és kábítószer-függőségből kilábalt Rustból copfos-bajszos redneck, aki hetente egy teljes napot dedikál a talajrészegség elérésének és hogy hogyan tűnik el a haj Marty fejbúbjáról. Woody Harrelson és Matthew McConaughey félelmetesen jók együtt.

Amivel nem vagyok kibékülve, az a nyomozás eredménye. Az utolsó előtti rész cliffhangerénél abban kezdtem reménykedni, hogy ez terelés, egy vicc, mert ennyire egyszerű megoldást csak nem találnak ki egy ilyen jól felépített sztorihoz. Aztán mégis.

Azért nézzétek meg bátran, csak ne olvassatok mellette Stephen Kinget vagy belpolitikai híreket, mert a hangulata súlyosan meg tudja ülni a tisztelt nézőt.

Amikor Dietrich Mateschitz cége 2004 őszén bejelentette, hogy megvásárolják a döglődő Jaguar istállót a Fordtól és Red Bull Racing néven saját alakulattal indulnak a következő szezonban, sokaknak nem tetszett a dolog. Egyrészt úgy gondolták, hogy a Forma–1-ben valami nagyon elromlott, ha a komoly múlttal és hagyományokkal rendelkező, jónevű csapatok mellé csak így beszállhat egy egyszerű italgyártó, másrészt pedig látták, hogy ez az egyszerű italgyártó milyen eredményeket ért el azokban a sportágakban, melyekben egyszerű szponzornál komolyabb szerepet vállalva szállt be addig.

Azóta ez a taurinos bagázs összehozott négy egyéni és csapatvilágbajnoki címet, a Minardiból kalapáltak maguknak egy F1-es pilótakeltetőt Toro Rosso néven és a kisebb kategóriákban olyan utánpótlást nevelnek, hogy ők maguk is alig győznek válogatni közülük. Ennek a folyamatnak az egyik kulcsfigurája Helmut Marko, akiről a mai rész szól, mert hát őt sem a szél fújta oda.

Marko 71 évvel ezelőtt született Grazban. Az iskolai évek alatt olyan jól összebarátkozott Jochen Rindttel, hogy kettejüket együtt tanácsolták el az intézménytől és együtt kerültek be egy száz kilométerrel arrébb működő másikba, ahol nem volt módjuk mopeddel gyorshajtási büntetéseket halmozni vagy éppen jogsi nélkül versenyezve rommá törni Marko apjának Chevy Impaláját és Rindték Simcáját. Elvileg. A gyakorlatban viszont az derült ki, hogy Rindt síelés közben eltört és gipszben nyugvó lábbal is kiválóan tudja a szülőktől örökölt vállalkozás VW Bogarának gázpedálját taposni. Mellesleg 1961-ben együtt nézték meg életük első Forma–1-es versenyét a Nürburgringen.

Marko 1967-ben jogi diplomát szerzett. A Forma–1-ben 1971-ben mutatkozott be a Német Nagydíjon, illetve ekkor szerepelt először a nevezési listán, de nem állt rajthoz. Az Ecurie Bonnier nevű csapat színeiben indult volna – Joakim Bonnier svéd pilóta csapata sokaknak szolgált akkoriban ugródeszkaként a királykategóriába –, de Marko olyan mértékű szervezetlenséget tapasztalt náluk, hogy nem vállalta az indulást. (Hirtelenjében maga Joakim Bonnier ugrott be a helyére.)

A hátralévő négy futamon már egy Yardley által indított BRM-mel vett részt, 1972-ben pedig az Austria-Marlboro istálló BRM-jét hajtotta. Összesen tíz futamon szerepelt az F1-ben, ezalatt nem szerzett világbajnoki pontot és csak egyszer ért célba az első tíz versenyző között. Más kategóriákban viszont jóval sikeresebbnek bizonyult, ’71-ben például Gijs van Lennep társaként egy Porsche 917K-val megnyerte a le mans-i 24 órás versenyt – 5335 kilométeres távolsági rekordjukat egészen 2010-ig senkinek nem sikerült megdöntenie –, a ’72-es Targa Florión pedig úgy lett második egy Alfa Romeóval, hogy az utolsó két kör alatt két percet hozott a versenyt vezető autóhoz képest (leggyorsabb körében 33 perc 41 másodperc alatt nyomta le a 72km-t) és mindössze 17 másodperc hátránnyal ért célba.

Hogy mire lett volna még képes a hosszútávú versenyeken és hogy beérett volna-e az F1-ben, az sajnos sosem derült ki, mert az 1972-es clermont-ferrandi Francia Nagydíjon Emerson Fittipaldi Lotusa lecsúszott az útról és a mögötte haladó Marko sisakjához vágott egy kavicsot olyan erővel, hogy átlyukasztotta azt. A sérülés következtében Marko a bal szemére megvakult, ami a versenyzői pályafutása végét jelentette. A motorsporttól viszont sosem távolodott el.

Egy ideig ingatlanokkal foglalkozott, majd a Fordnál és a Renaultnál dolgozott különböző sportprogramokon. A ’80-as évek végén és a ’90-es évek elején ő volt Gerhard Berger és Karl Wendlinger menedzsere, aztán létrejött az RSM Marko nevű csapat, amely Red Bull Junior Team néven indult Forma–3-ban és Forma–3000-ben. 1999 óta ő felügyelte a Red Bull utánpótlás-programját. A DTM-től az FIA Endurance világbajnokságig minden szakágban jelen vannak, innen került a Forma–1-be Klien, Liuzzi, Alguersuari, Buemi, Chandhok, Vergne, Riccirado és legutóbb Kvyat. Ja, meg az a Vettel nevű fogszabályzós lurkó is. És ebből a programból érkezik majd meg előbb-utóbb ifjabb Carlos Sainz is.

Mateschitzcel jó ideje ismerték egymást, mielőtt a junior csapatot létrehozták volna. Ahogy a márka gyarapodott, úgy változtak a terveik is. A fiatal tehetségek felfedezése után valahol helyet is kellett nekik találni, így egy idő után adta magát az F1-es program elindítása – ráadásul ekkorra már pénzük is volt bőven. Marko a Red Bull 2005-ös belépése óta a csapat fő tanácsadója.

Egy brit tudósok által folytatott kutatás ma nyilvánosságra hozott eredményeire alapozva nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy lehet bármilyen széles az interneted, az alábbi, negyvennégy éve készült képnél menőbbet ma egészen biztosan nem fogsz rajta találni.

1970, Spielberg, Ausztria. Frank Williams – aki ekkor még nem Sir – a Frank Williams Racing Cars (ami nem a jelenlegi Williams F1 istálló elődje) irányítójaként Jochen Rindt Fan Clubos pólóban feszít. A kép augusztus 16-án készült, Rindt halálos monzai balesete előtt három héttel.

Szociális érzékenység csúcsra járatva, figyeld oda.

Tegnap egy fazon kérdés nélkül elmesélte nekem a vonaton – ugye ti is szerettek mindenkit, aki beszélni próbál hozzátok annak ellenére, hogy rajtatok a fülhallgató? –, hogy ő a cégüknél az istennyila és neki a nagyfőnökök reggelente a murváig hajolva köszönnek a parkolóban az ő szakértelmét forintosítva vásárolt E-Klassék előtt és már bejárta a világot, de annyira rossz tömegközlekedéssel sehol nem találkozott még, mint Magyarországon és ebből kifolyólag neki az egy órát és tizenöt percet kitevő Székesfehérvár–Kőbánya-Kispest viszonylat kizárólag három doboz Arany Ászok viharos hirtelenségű elfogyasztása után válik valamelyest tolerálhatóvá.

Egy osztálykirándulásra való iskolás és kísérőik felszállása és általános létezése előcsalta a szatyorból a negyediket is, az ötödik meg akkor került elő, amikor megtudta, hogy én Hajdúszoboszlóig megyek.

Nem mertem megmondani az igazat, mert nem volt nála több.

Érdekes, hogy az iWiW-en használt jelszavamat két másodperc alatt elő tudom keríteni az agytekervényeim mélyéről, pedig vagy két éve használtam utoljára (a jelszót, nem az agytekervényeim mélyét), és még csak az a vád sem érhet, hogy biztos akkor jegyeztem meg, amikor legutóbb felvittem mindent KeePass-ba, mert ezt speciel már fel sem vittem KeePass-ba.

Ehhez képest a közérdekű telefonszámok közül egyedül a rendőrségét tudom egyértelműen és azonnal a 107-hez kötni, a 104/105 párost csakis úgy vagyok képes disztingválni, ha magam elé képzelem a számokat. Aztán onnan már tudom, hogy a 105 a tűzoltóké, elvégre – tessenek figyelni – az ötösnek a kalapja olyan, mint a tűzoltóautó tetején fekvő létra.

Logika és mintafelismerés a XXI. században című rovatunkat látták.