... mer’ a vasaláss témája.

Én magam nem tudok vasalni, de elhiszem, hogy elképesztően jó dolog. Gond akkor van, ha olyan ember kezd el vasalni, aki igazából nem vasalni szeret, hanem magát mutogatni. Akkor van az, hogy élete első vasalásait már egyből forgalmas közúton végzi a szomszédos, teljesen kihalt mellékút helyett, mert ott ugye nem járnak a szintén vasaló-fan haverok-ismerősök, akiknek be lehetne mutatni a csodás gőzölőtalpat és a víztartályt. Még nagyobb gond van akkor, ha a kezdő vasaló mondjuk kinéz magának egy kétszáz méteres útszakaszt és délelőtt tíztől késő délutánig azzal üti el az idejét, hogy túráztatja az amúgy is hangos vasalót, vagy ezen útszakaszon egykerekezve, illetve százzal menve vasalgat fel-alá, amivel a környező házak lakóinak idegrendszerét lényegében a plafonig b*ssza fel (jancsiszög-effektus). A gond azonban akkor a legnagyobb, ha ennek a kétszáz méternek a közepe táján lakok én, aki történetesen kénytelen vagyok a napot aktív készenlétben tölteni, amennyiben mára ígérte magát a mester, aki a két hete kicserélt ablakokra rávarázsolná a párkányt meg a redőnyt, ezen felbuzdulva kora reggel éppen csak annyira szereltem széjjel a szobámat, hogy odabent se ülni, se feküdni, se meglenni nem lehet, plusz le van nullázva az összes elektronika, tehát álló nap azt hallgatom, ahogy a motor jön-megy, a mester viszont szaporodik jönni, szóval akkor leghamarabb jövő hétvégén lesz megcsinálva a megcsinálnivaló, ami után végre lesz értelme annyira kitakarítani az ablakbontás utáni kosztól a szoba rejtett zugait is, hogy szilikózis veszélye nélkül tudok majd bent tüsszenteni és visszakapom a padlószőnyegemet meg a konnektoraimat egy időre, mert valamikor még jönni fog a festő is és azt meg nem akarjuk, hogy csak úgy körbefesse a szekrényeket, de legalább a munkálatok alatt nyitva tartott ablakon bealázkodik majd pár rovar, akik kellő mértékben fognak lepetézni valamelyik résben ahhoz, hogy a hosszú téli estéken feléledve kókadt röpködésükkel engem szórakoztatni tudjanak.