Rájöttem, hogy a modern technikának vannak bizonyos előnyei, amiket eddig nem vettem észre. Például az, hogy az ember a mobiltelefonjával nem felejti el a marha fontos találkozóját. Főleg, ha a másik fél felhív, hogy "Ugye nem felejtetted el, hogy ma délben...", "Hát hogyis felejtettem volna el..." Legalább volt egy kis izgalom a mai napon a monoton jegyzetolvasás közben, lévén a kérdéses időpont és a hívás bontása között mintegy húsz perc volt, és nekem ezalatt kellett a gép előtt görnyedő, melegítőben nyújtózkodó, karikás szemű kockából viszonylag emberinek kinéző, folyamatos mondatokat kimondani képes lénnyé változnom, valamint a suliba beérnem. Az egyszerű jegyzetátvételből másfél órás korrepetálás mutálódott, meglepődve észleltem, hogy valakikhez képest én mennyivel többet tudok - hú, ez most olyan nagyképűen hangzott, hogy nincs szívem kitörölni -, de mivel mérhetetlenül udvarias és tiszta szívű vagyok, segítettem nekik amiben tudtam. Csak kár, hogy folyton a nagy szívem miatt cseszek rá dolgokra. Rossznak lenni jó. Jónak lenni rossz?

Hazaérve egy integrál felírásával kiszámoltam, hogy ebédidő van, be is dobtam a káposztás bablevest a rövidhullámú tűzhelybe, majd perceken át csak a kanál kopogása jelezte a folyosón elhaladók számára, hogy odabent véres küzdelem folyik az életben maradásért. De ennek is vége lett egyszerre, visszatértem a jegyzetekhez. Ha eddig nem láttam álmomban is konstans kifejezéseket meg literálokat, persze szigorúan explicit kezdőértékadásokkal és karakter típusú tömböt címző típusú mutatókkal körítve - ami nem igaz -, akkor mostantól garantáltan fogok - ami igaz. Komolyan, az eddigi "kisnyuszi kergeti a smucig békát a réten"-sztorik helyett napok óta arról álmodok, hogy az a szegény kis minta[3], aki a harminckét elemű minta tömbben lakik, orvul felül lesz írva egy galád, globális szam változó által, aki ráadásul int típusú, ezért a program végén nem győzhet a jó visszatérési érték, a gonosz nem létező memóriacím pedig rájukfagyasztja az egész biterdőt egy deklarálatlan konstanssal.