Az vagy nekem, mint hátnak a púp
Jól elb*sztad megint a hazaút

Ma ízelítőt kaptam abból, hogy milyen érzés lehet egy alagsorban működő, három alkalmazottat foglalkoztató, gyanúsan olcsó utazási iroda last minute üdüléséről hazatérni képtelen nyaralónak lenni. Ha érdekel, hogyan lehet egy hetven kilométeres távolságot trolival és vonattal nyolcvan perc alatt megtenni, ne olvass tovább. Ha érdekel, hogy ugyanezt a hetven kilométert hogyan lehet 210 perc alatt megtenni, mindenképpen olvass tovább. Az egyszerűség kedvéért sorra veszek mindenkit, aki valamit hozzátett a délutánhoz.

Legelőször magamnak kell gratulálnom. Már elhagytam a lépcsőházat, amikor eszembe jutott, hogy valamit a lakásban felejtettem. Kulcsot elő, zárakat ki, elfelejtett dolgot be, sárkányt le, kincset fel, királylányt meg, zárakat be, kulcsot el, esernyőt elő. Természetesen a hétnek melyik napján esne az eső, ha nem azon, amelyiken én utazni óhajtok? Körülbelül ötven méterre járok a megállótól, amikor a troli begördül és körülbelül húszra, amikor becsukja az ajtót és elmegy. Ben Johnson mellettem éppen kiköpi a tüdejét.

Másodsorban gratulálok a DKV-nak. Várom a következő járatot, a szokásos öt-hét perc helyett a legelső troli 25 perccel később lassítás nélkül húz el mellettünk, 2 perc múlva a másikra felszállok. Az eggyel előbbi megállóban lerohadt az egyik jármű, azért a kimaradás. Természetesen a hétnek azon az egy napján történik mindez, amikor trolival mennék, időre. És esik az eső. És a hosszú hétvége előtti utolsó munkanapon járunk, a délutáni csúcsforgalomban. Tutira nem érem el a vonatot.

A vonat 16:34-kor indul, a jegyemet még reggel megvettem (<— a nap egyetlen jó döntése). Az állomás várótermébe 16:36-kor lépek be, még látom, amint a tábláról lepörgetik a vonatomat. Ami egyébként szinte soha nem indul el 16:34-kor. A következő vonat egy óra múlva indul, dekkolhatok addig a váróteremben. Megragadom az alkalmat, hogy gratuláljak a MÁV-nak is. Tudom én, hogy a november elseje olyan gonosz, undok, kiszámíthatatlan esemény, hogy hirtelen előugrik a bokorból és az emberek hirtelen mindannyian utazni akarnak, nem lehet rá rendesen felkészülni. Talán ezért is működött a nyolc pénztárból csak négy, talán ezért is értek a sorok faltól falig. És akkor ahogy ott álldogálok, egy fickó odaszól, hogy "ki kéne bővíteni az állomást". Gondolatban hozzáteszem, hogy ha az aprót kéregető és/vagy zsebtolvaj és/vagy családi életét az állomáson bonyolító entitásokat kihajigálná a biztonsági szolgálat, máris szellősebben lennénk. De már kapom is az ezerszer hallott "nincs egy kis apród, nem tudok hazamenni Miskolcra/édesanyámhoz/a nővérem temetésére" szöveget. Nem adtam. Igazából ott, abban a helyzetben hamarabb tudtam volna kivenni a saját vesémet, mint a pénztárcámat, meg elvből se. Erre eloldalog.

Telik az idő, a táblán megjelenik egy újabb sor, miszerint a nekem kellő vonalon ma közlekedik egy mentesítő járat, ráadásul az nem egy órával később jön, hanem csak negyven perccel. Öt perc múlva aláteszik az egy óra múlva jövőt. Tíz perc múlva kiírják, hogy a mentesítő húsz percet késik, a hangosbácsi szerint kilenc percet késik, szerintem kapjákbe. Egyre nagyobb a tömeg. Egy anyuka a gyerekének magyaráz, hogy "még jó, hogy itt a sor végén van egy kis ösvény" és nem is sejti, hogy ez az ösvény nagyon speciális, mivel többek között az én lábfejem is alkotja. A húsz perc késés közben átfordul harmincra, a rendesnél meg megjelenik a húsz, jelen pillanatban az eredetihez képest leghamarabb 70 perccel később indulok hazafelé. Érkezik ugyanarról egy IC, érdekes módon az nem késik egy kurva percet sem. Az előző fickó ismét erre jár, szúrós szemmel néz, joga van erre, oka nincs.

A harmincból negyvenöt lesz. Hangosbácsi ötvenet rikácsol. Én unalmamban megbontom a falat. Valaki rosszul lesz a pénztár előtti sorban, de eldőlni sem tud. A 17:34-es vonatnak most kellene beérkeznie a késéssel együtt, sehol semmi. A mentesítőt le is veszik a tábláról, úgy tűnik soha nem érkezik be. Debrecenből nincs hazatérés. Aztán visszateszik máshová. Már húsz percet késik a vonat a húsz perces késéshez képest is, amikor megtudjuk, melyik vágányra jön majd be valamikor. Tömeg megindul kifelé masszívan. Bejön a vonat, van rajta vagy tíz személykocsi, ezzel együtt a várótermi másfél órás ácsorgás után még ötven kilométert utazom a folyosón állva, mondjuk ekkor már rohadtul nem érdekel semmi. Egy srác annyira csutkán hallgatja a zenéjét, hogy elnyomja a menetzajt és mások beszédét. Valaki megunja és rászól, hogy tekerje lejjebb. A srác visszanéz rá aztán noop; erre valaki más udvariasan megkéri ("Kurva hamar kapcsold ki bazmeg!"), ez a valaki más kissé ukrán ügyvéd jellegű fiatalember, akcentussal, ennélfogva inkább hallgat rá (gratulálunk neki is). Fél nyolckor szállok le az állomáson, szakad az eső, az vízelvezetés optimális (nem vezetődik el több esővíz, mint ami esett), de a hajam még mindig tart, úgyhogy boldogan szökdécselek a sötét utcán a tócsákat kerülgetve.

Shit happens.