Egy szomorú történet következik most, amely egyik ismerősömmel — és legalább öt munkatársával — esett meg a minap. Én például elképesztőnek tartom, hogy valaki valamit így...

Az ismerősöm egy éve a helyi idősek otthonában dolgozik ápolóként, gondját viseli azoknak, akik önmagukat nem képesek ellátni vagy valamilyen egészségügyi problémájuk van. Az otthont a református egyház tartja fenn, következésképpen az otthon vezetője az egyház helyi képviselője, a tiszteletes, aki esetünkben egy hölgy, bár a későbbiekben ki fog derülni, hogy őt így nevezni lényegében kimeríti az eufemizmus fogalmát. (És itt most szögezzük le, hogy én pogány vagyok, nem vagyok megkeresztelve sem, valamint nem konkrétan az egyházzal van bajom most, hanem ezzel az egy egyházi emberrel.) Az ismerősöm és kollégái egy éve korrektnek tűnő szerződéssel kezdtek el dolgozni, rendben kapták a fizetésüket, volt jövedelem–igazolásuk is. Aztán ezen a héten orvoshoz kellett mennie, ahol kiderült, hogy neki egy éve nincsen társadalom–biztosítása, azaz egy éve nincsen bejelentve munkavállalóként. Ez nem csupán az aktuális orvosi dolgok miatt probléma, de rögtön elveszett egy évnyi munkaviszony is, ami miatt csökken a várható nyugdíja. Felkeresték hát a tiszteletes asszonyt, hogy ezt mégis hogyan gondolta, ő azonban az elvárt magyarázat helyett mások füle hallatára a következőképpen válaszolt nekik (idézem):
— Ez a baj magukkal, bolsevik kommunistákkal, hogy nem tudják, mi az alázatosság!

Akkor én most szeretném megkérdezni, hogyan jön valaki ahhoz, hogy becsületes emberekkel így beszéljen, továbbá az is érdekelne, hogy az ilyennek van–e természetes ellensége és ha van, akkor mi az. Mutatkozik rá a vásárlói igény.

This is Hungary and you are welcome.

(Végre működik az archívum. Rákattintasz.)