Azt hiszem, ma új egyéni rekordot állítottam be a tanulásra szánt idő módszeres elfecsérlésében. A legrosszabb talán az az egészben, hogy meg sem tudom mondani, mivel telt el az elmúlt két-három napom, ergó nincs mire mutogatnom, hogy na, tessék megnézni, ez a mocsok rabolja az órákat az életemből. Délelőtt kelek fel, tengek-lengek itthon, nem csinálok semmi értelmeset, ezzel elvagyok éjfélig, jól elfáradok a semmittevésben és megint alszok délelőttig. A jegyzetet múlt szombaton odakészítettem kézközelbe, hogy ha rámtör a tudásvágy, akkor esélyem se legyen megggondolni magamat az asztalig vezető hosszú út alatt; a százhúsz oldalas könyvecskének számtalanszor nekiveselkedtem és ugyanennyiszer le is tettem a negyvenedik oldal környékén. Konklúzió: vizsgán az első negyven oldal anyagából szeretnék kérdést kapni.

Olyan szinten nincsen affinitásom semmire, hogy egészen megrémít. Egyszerűen azok a dolgok sem tudnak lekötni, amik eddig nagyonis le tudtak kötni. Mindennel úgy vagyok, mint egy kezdő festő: meghúzom az első vonalat és ha kicsit félremegy, rögtön eldobom az egészet, meg sem próbálom kijavítani. Újrakezdeni sokkal egyszerűbb. Mindent. Állítólag.

Most pedig lássuk, mi történt a szigeten múlt héten. Lokkbácsi úgy megjavította a bunkert, hogy rögtön be is szorult a vasajtó alá, keresztüldöfte a lábát valami fémrúd, ettől pedig neki erős ingere támadt a visszaemlékezésre, amiben megjelentek valami örmény gonoszok, a meghalt apja mégsenem halt meg, viszont még mindig köszöni a vesét, amit kapott Lokkbácsitól, és ha mindez nem elég, a sziget Rambója még azt is vizionálta, hogy neki bizony megvolt Al Bundy felesége. (Merthogy az akkori nőjét tényleg Katey Sagal játssza, azaz mégse én vagyok a hülye.) Már ebből látható, hogy ismeretlenek által felszerelt hangszórót nem érdemes megszerelni, de ezek után, még mindig az ajtó alatt fekve Lokkbácsi meglátta a RAJZOT a falon, amivel jelen pillanatban én pontosan annyit tudok kezdeni, mint a sarki kisbolt a vásárlói panaszokkal. Viszont tök jó volt tíz percig nézni, ahogy Dzsekk és Szójer kártyáznak, még jobb volt, amikor Sayidék visszatértek a bunkerbe és közölték Henrigéllel, hogy bár volt már példa a történelemben olyan dologra, ami megmagyarázná, hogyan lett ő néger taxisofőrből fehér hőlégballonos kalandor, ezt most valahogy mégsem tudják elhinni, elvégre ki tudja, mióta rohadnak ezen a szigeten és az igazat megvallva már kezdik rohadtul unni, hogy minden kérdésükre csak egy héttel később kapnak választ és rögtön felmerül két újabb kérdés. Amúgy is nagyon gyanús ez az egész "a szigeten mindenkivel történik valami jó" mellékszál, Lokkbácsi tud járni és késsel dobálózni meg lőni, Csárli majdnem leszokott a szerről, Szójer megtanult olvasni és még Jinnek is megjavult a műszere, vagy valami ilyesmi. Úgy értem, mi jöhet még? Hörli befizet a Szigetbingóra, megjátssza a SZÁMOKAT és még a szelvény árát sem nyeri vissza? A repülőgép fogja magát és újra összeáll? Simán beleférne szerintem. Apropó repülőgép: valahonnan leesett egy raklapnyi kaja a szigetre és senki nem látta, hogyan került oda, pedig biztos nem a törökszentmiklósi (át)címkézőüzemből szórták ki oda a maradékot. Mindenesetre érdekes.

Ezek után jött a mai epizód, ami olyan, amilyennek minden egyes epizódnak lennie kellene. Nagyon durván elgondolkodtatós, összefüggés-meglátós, sokáig fejben maradós. Persze sz*rkavarás így is, csak valahogy szaga nincsen. Szóval a mai rész Hörlivel foglalkozott, aki nem tud szabadulni az evéskényszertől, viszont megértő társra lel Libi személyében. Ekkor újabb adag kaja kerül elő, valamint egy fürdőköpenyes, mamuszos fickó is, akit Dévnek hívnak és azt kell róla még tudni, hogy ő Hörlivel együtt üdült az elmegyógyban annak idején. Vagy nem. Vagy csak Hörli üdült ott. Vagy még mindig ott üdül. Dév ugyanis valószínűleg nem létező személy, csak Hörli képzeletében létezik, ugyanakkor olyan kérdéseket tesz fel Hörlinek, hogy nemcsak ő bizonytalanodik el a helyzetet illetően, hanem a néző is. Dév szerint Hörli nem hagyta el gyógyultan az elmegyógyot, nem nyert a lottón, nem zuhant le repülővel egy szigeten, hanem még most is az elmegyógyban kezelik és az egészet képzeli, szigetestől, többiekestől, Dévestől, Libistől. (Ez egybevág kicsit azzal, amit már régebben gondoltam az egészről.) Na persze, menj már, tök hülyeség! Vagy nem. Mert honnan jön a kaja? Miért nem fogyott le Hörli akkor sem, amikor nem volt kajájuk? Miért nem tudott senki elmenni a szigetről? Miért éppen vele barátkozik Libi? Honnan van áram a bunkerben? Hogyhogy nem fagyott le a számítógép? Sosem cserélik a mágnesszalagot a gépteremben? Honnan volt a többieknek motoros csónakjuk? És akkor még ott vannak A SZÁMOK. Ha a visszaemlékezések valódiak, akkor az összes főbb szereplőnek van elegendő baja ahhoz, hogy tényleg berakják őket egy elmegyógyba és ott egy nagy közös vízióban tartsák őket. Ha ez így van, akkor egyértelmű, hogy a többiek valójában a kórház személyzete, akik megakadályozzák, hogy bármelyik ápolt felébredjen, ráadásul rögtön kétféle módszerrel: egyrészt a vízióban ők az ellenség, akiktől félni kell, a lezuhant emberekkel viszont össze kell tartani, mert ők kevésbé rosszak, mint a többiek; másrészt pedig a lezuhantak is épp eleget ködösítenek ahhoz, hogy mindenki csak annyira jöjjön rá, amennyi még nem jelent gondot. És mit ismételget Henrigél Sayidnak, amikor majdnem lelövi a bunkerben? Hát azt, hogy "nem vagyok rossz ember!" És nem akar elárulni semmit a többiekről. Ezt már tudjuk hová tenni. Vagy nem.

Dév szerint Hörli csak úgy tudhatja meg az igazságot, ha leugrik a szikláról. Libi viszont meggyőzi Hörlit, hogy nem ő képzeli az egészet, legalábbis nem kizárólag ő, szóval ha valaki itt őrült, akkor az nem csak Hörli. (LÉNYEG NO. 1!) A néző szépen megnyugszik, mégis ott vannak a szigeten, mégis lezuhantak, lehet örülni annak, hogy milyen okosan keresztülláttunk a szerzők trükkjein. Csakhogy az elmegyógyban Hörlin kívül másvalakit is kezelnek, aki véletlenül pont úgy néz ki, mint Libi és véletlenül a neve is Libi. (LÉNYEG NO. 2!) Besz*rás, nem?

De.