Reggel bemegyek Algoritmuselmélet előadásra, aztán ott ülök fél tízig, és a tanár még mindig sehol. Mindegy, feltalálom magamat, olvasgatom a Fejgeom jegyzetet, hátha megragad néhány apróság a vizsgáig, ami tízkor kezdődik. Megkapjuk a kérdéssort, a felkészülésemnek megfelelő mennyiségű kérdésre tudok válaszolni, ami bőven alatta marad az elégségest jelentő gigantikus pontmennyiségnek. Cserébe beíratom az indexbe a gyakorlati aláírást, aztán megyek fel az ISzK-ba, beadni a házikat, meg próbálkozni.

Mert próbálkozni kell, ha egyszer az ember nem tudja biztosan, mit csinál. Fél hétig ültem ott, beadtam három feladatot, ami sajnos akkor sem elég, ha mindegyik átmegy a teszten, mert ha egyszer hatvan pont az alsó határ, és nekem van ötven, vagy ötvennégy, az már tárgyalási alap, csak nem programozásból. Ezt végiggondolva tettem egy fogadalmat, amit már korábban meg kellett volna tennem, és amit egyelőre rajtam kívül senkinek nem kell ismernie, és még én is bízom abban, hogy nem kell betartanom. De ha igen, akkor... hát akkor kisnyúl.

Ez a nap tehát a lehetséges összes aspektusát tekintve elcseszett volt, mint olyan; és most kivételesen hiába kezdeném el mondjuk a Bad day-t hallgatni, az sem jelentene semmit, mert nem. Innentől már becsületbeli ügy a félév. Istenem, miért nem adtál hosszabb észt, vagy gyöngébb lelkiismeretet...?

It was me who fucked everything up.
It is me who suffers because of everything that is fucked up.
It is gonna be me who will fix everything that is fucked up now.