Rossz hírem van: ma nincsen sztori. Örültök, mi? Ne tagadd, láttam a felvételen, onnan jött a felszabadult sóhaj!

Ma véget ér eddigi életem talán legmeghatározóbb időszaka, és ezt nem azért mondom, hogy keltsem a feszültséget, hanem... csak úgy. Visszagondolok kicsit erre a vizsgaidőszakra, és kiértékelem futási időben, mint egy rosszul megírt program.

Ez a vizsgaidőszak volt az eddigiek közül a legkeményebb. Ellenségeimnek sem kívánnám, hogy átéljék azt a négy hetes, végtelennek látszó, nyomasztó rémálmot, amelyet én magamnak kreáltam korábbi ügyetlenségemmel. Hiszen úgy kezdődött, hogy karácsony előtt kiderült: nekem nem lesz Kalkulusból aláírásom. Aztán az is kiderült, hogy kapok egy esélyt a vizsgára, ennek ellenére is. Ezek fényében különösen furcsán hatottak karácsonykor és újévkor a mindenféle köszöntők, jókívánságok meg egyebek, hiszen egy sima B.Ú.É.K.-ra nekem az ugrott be, ahogyan az elégtelen Kalkulus vizsgajegyemmel búslakodom az ürességtől kongó harmadik emeleti folyosón, amíg magába nem szippant a vécé felől közelgő sötét felhő. A Kalkulus mellett ott volt még az Adatbázisrendszerek is, amely a Progamozás 1-hez hasonló komoly rostaként volt emlegetve. A feladat súlya napról napra egyre jobban nyomasztott, hol az iskolát kívántam a francba, hol saját magamat, hol mindkettőt.

Ez a vizsgaidőszak volt az eddigiek közül a legkomolyabb. Ha nem sikerül a Kalkulus 1, akkor végleg elvágom magamat, nem tudok továbblépni, újabb évet csúszok a tízévesen egyetemre menő minizsenikre szabott javasolt előrehaladási sémához képest, nem lesz mit felvennem következő félévben, fizetnem kell, hogy tovább sz*phassak, minden határidőn túllépek, még többet kell fizetnem azért, hogy még többet sz*phassak és még jobban elvágjam magamat. Hát frászt! Szilveszterkor mindössze egyetlen dolgot fogadtam meg, azt is úgy, hogy igazából nincsen tétje. A fogadalmam ez volt: többé nem járok Kalkulus 1-re. Azért nincs tétje, mert ha nem vizsgázok le belőle, akkor a Kalkulus 1-et elfelejthetem, helyette legfeljebb Analízis 1-et fogok hallgatni.

Ez a viszgaidőszak volt az eddigiek közül a legjobb. Hiszen a két fontos tárgyra tudtam koncentrálni, mert a többiből vagy szerencsével, vagy jól megérdemelten tudtam a jegyemet bezsebelni, és végső soron minden sikerült, amire eddig nem volt példa. És sokmindenkiről kiderült számomra sokminden.

Ez a vizsgaidőszak volt az eddigiek közül a legfurcsább utóérzésű. Mert akárhogy gondolok is vissza az összes kellemetlenségre, a végén mindig olyan érzésem támad, hogy az eredmény csakis szenvedés árán születik meg, és talán éppen ez a feszített helyzet hozta ki belőlem azt a "na csak azért is!" hozzáállást (Játék! Bögre!), ami kellett. Persze most nem tudom megítélni magamat helyesen, lehet hogy agyamra ment az egész január, és most csak úgy belemagyarázok mindent egy unalmas témába, ami talán nem most került elő utoljára.