Pár nappal ezelőtt – a rendes évi számvetésen a munkahelyemen – felvetődött, hogy magatartásból jó jegyet vihetek haza, mert talán az elvártnál is nagyobb felelősséget vállalok a munkámért és viszonylag ritkán zavarom el azt, akinek valami kérdése vagy gondja van és tőlem remél választ, tanácsot, hovatovább megoldást és hogy ez mennyire becsülendő dolog.

Mivel továbbra sem tanultam meg elviselni, ha megérdemelten dicsérnek, gyorsan elvettem ennek az élét azzal, hogy egyrészt örülök, másrészt viszont ennek az önzőségem a forrása, semmi más.

Azóta persze csomószor elgondolkodtam, vajon tényleg így van-e.

Mert ugyebár aki másokat (mások érdekét) maga (a magáé) elé képes helyezni, az önzetlen. Ha ezt nem kényszerűségből teszi, akkor feltételezhető, hogy valami haszna van az egészből, ha egyéb nem is, hát legalább némi elégedettség vagy sikerélmény vagy egyszerűen egy jó érzés.

Lehettem volna önző is, de legyőztem magamat!

Az ilyeneket szeretjük. Szeretjük minél többször átélni az ilyeneket. Ezért gyakrabban vagyunk önzetlenek. Tehát önzők vagyunk. [1]

Jó, lehet hogy te nem vagy az, de én biztos. A főnökének már csak nem hazudik az ember!

[1] Oké, nem ez az évszázad legkidolgozottabb elmélete az emberi mentálhigiéné témakörében, de az én kutatási pénzemből ennyire futotta, úgy is mondhatnám: hozott anyagból kellett dolgoznom, meg legalább nem stadion vagy korrupció.