Amekkora felhajtás volt tavaly ősszel meg a tél folyamán a True Detective körül, akkora ívben kerültük el egymást ezzel a sorozattal. Pedig az HBO-n megy, neves, jó színészekkel, ráadásul inkább hosszú film ez, mint epizodikus tévésorozat – valamiért mégsem kezdtem hozzá.

Aztán pár hete egy cékonyhán S@ti bedobta a True Detective-et is az ajánlott tételek közé, aminek most is az lett az eredménye, mint mindig – tehát megnéztem – és hát az a helyzet, hogy nem vagyok teljesen elégedett vele, de hiba lett volna kihagyni. Súlyos hiba. Olyan hiba, amiért évekkel később előveszik az embert.

Nyomozós sorozatokkal Dunát – vagy Mississippit vagy Kenduskeagot – lehet rekeszteni, mennek az évadon átívelő nagy ügyek meg a rövid, epizódnyi szálak, amik vagy érdekesek, vagy nem. Szerintem a TD-ben a bűntény maga nem különösebben érdekfeszítő, inkább csak nyomasztó, viszont ahogyan elénk tárják az ügyet, attól lesz letehetetlen: párhuzamosan ismerjük meg a másfél évtizede történteket a jelenbéli ki/meghallgatáson elhangzottak alapján.

Közben pedig öt percenként szembesülünk azzal, hogy a két nyomozó mennyit változott az évek alatt. Talán ez az egész sorozatban a legnagyobb húzás, engem féltávnál már jobban érdekelt, hogyan lesz a pedáns, élre vasalt, de fájdalmas múltú, alkoholizmusból és kábítószer-függőségből kilábalt Rustból copfos-bajszos redneck, aki hetente egy teljes napot dedikál a talajrészegség elérésének és hogy hogyan tűnik el a haj Marty fejbúbjáról. Woody Harrelson és Matthew McConaughey félelmetesen jók együtt.

Amivel nem vagyok kibékülve, az a nyomozás eredménye. Az utolsó előtti rész cliffhangerénél abban kezdtem reménykedni, hogy ez terelés, egy vicc, mert ennyire egyszerű megoldást csak nem találnak ki egy ilyen jól felépített sztorihoz. Aztán mégis.

Azért nézzétek meg bátran, csak ne olvassatok mellette Stephen Kinget vagy belpolitikai híreket, mert a hangulata súlyosan meg tudja ülni a tisztelt nézőt.