Objects in mirror are closer than they appear, azaz a tükörben látható tárgyak valójában közelebb vannak – olvasható néhány visszapillantó tükörre ragasztott fóliacsíkon, ha a tulajdonos lusta volt lekaparni. Gyanítom, hogy az emberi elmére is valahol rá van ragasztva egy ilyesmi felirat, csak az arra figyelmeztet, hogy egyes cselekedetek és érzések jelentőségét jellemzően nem vesszük észre azonnal.

És persze azt sem olvassa el senki. Viszont lekaparhatatlan.

Mert például amikor másfél hete pénteken még utoljára bezártam a debreceni albérletem ajtaját a kulcsaimmal, az ott és akkor semmiben sem különbözött az azt megelőző párszáz alkalomtól, és tíz nap kellett ahhoz, hogy feldolgozzam magamban és ki merjem mondani: annak a lakásnak az elhagyásával véget ért eddigi életem egy jelentős – durván a negyedét kitevő – szakasza, és a dolgok soha többé nem lesznek már olyanok, mint amilyenek ott és akkor voltak.

De ezt meg kellett lépnem.

Valószínűleg én sem leszek soha többé ugyanolyan. Nem tudom, maradhat-e valaki ugyanaz – saját maga és mások számára egyaránt –, miközben rengeteget változik. Bízom benne, hogy igen és abban is, hogy ezentúl lesz, aki szól majd, ha mégsem.

De ezt meg kell lépnem.

Nem baj, ha ebből most semmit nem értesz, nem lesz benne a ZH-ban.