Az előző poszt megírásakor egészen biztos voltam benne, hogy sikerült magamból kiírnom a dühömet, bánatomat — mégha olyan óvatos módon és konkrétumokat mellőzve is (és nem is fogok konkrétumokról szólni mindaddig, míg az ügy békés megegyezéssel vagy jogerős bírósági ítélettel le nem zárul) — és abban is reménykedtem, hogy egy ideig nem leszek ismét ennyire ideges. Mit ne mondjak, néhány órával később sikeres csúcstámadás történt, a méltóságteljes visszavonulásnak pedig ezzel lőttek.

Lehet, hogy káromkodni fogok.

Szóval van nekem ilyen okostelefonom. Amióta megvan, elég sokat olvasgattam a frissítés menetéről és buktatóiról, és bár hetekkel ezelőtt összeszedtem minden szükséges drivert, programot és a megfelelő ROM-okat, illetve vagy tízszer végignéztem és bemagoltam a tuti biztosan teljesen hibátlan és minden körülmények között megbízhatóan végrehajtható frissítési procedúráról szóló videókat, valamiért mindig sikerült lebeszélnem magamat arról, hogy nekivágjak ennek a túlmisztifikált, ámbár egyáltalán nem vészes kalandnak, mert egy régi ROM-mal pöfögő, de amúgy teljesen jól használható telefon elmondhatatlanul jobb, mint egy új és szép és gyors ROM-mal kecsegtető, ámde élettelen féltéglává degradált kézi készülék. Azt nagy megnyugvással vettem tudomásul, hogy a telefon visszavonhatatlan brickeléséhez az Eboot frissítése környékén kell nagyon bénának lenni. (Nem baj, ha ezt nem érted, a lényeg, hogy nehéz tényleg súlyosan elb*szni.)

Örömmel jelentem, speciális tudás birtokában leledzem, hiszen egy egyszerű újraindítással sikerült taccsra vágnom az O2-t. I’ve done the impossible, and that makes me mighty.

Úgy történt, hogy SMS-t pötyögtem, amikor elkezdett lagolni a virtuális billentyűzet, ilyen két másodperces késéssel vette a nyomkodást. Megnéztem a Task Managert, hogy vaccap, de a Task Managerben csak a Task Manager látszott (logikus). Néztem magamon körbe, miközben az akadozó menüben próbáltam lépegetni, aztán eszembe jutott, hogy tudom a megoldást, elvégre nem hiába néztem végig az összes IT Crowd évadot, meg egyébként is Windows, szóval kikapcsoltam, bekapcsoltam. Volna. Bekapcsoláskor ugyanis felvillant a logó, utána meg megjelent egy érdekes ábra a kijelzőn, hogyaszongya: telefon, pontozott vonal, felkiáltójel, pontozott vonal, komputer. Arra számítottam, hogy a felkiáltójel nem jelent jót, arra nem, hogy a telefon számára annyira kedves eme állapot, hogy az idők végezetéig vagy az akku lemerüléséig — amelyik előbb jön — csakis ezt az ábrát lesz hajlandó mutatni és se kikapcsolni nem lehet majd, se egyébre rábírni.

Nem én voltam az utcában a legboldogabb személy, ennyit elárulok. Szerencsére előző nap készítettem mentést a telefonkönyvről meg a többi érzékeny dologról, de azzal is van két apró probléma:
1. A WinMo-s backup program nyilván csak WinMo-s készüléken tudja beolvasni a saját fájlformátumát, ilyenből meg egy darabbal rendelkezem, az is halott.
2. A backup a laptop merevlemezén van, a laptop pedig dögrováson.

Mert, hogy teljes legyen a mai nap és végképp érezzem a törődést, és hogy az eddig leírtak mind eltörpüljenek a most következők mellett, hazaérve a laptopot bekapcsolva olyan volt, amilyen még sosem: megszólalt a gép! Beírtam a loginnál a jelszót, mondtam utána, hogy Enter — megnyugtat, ha magamban beszélek — a gép meg azt mondta, hogy KKKKKHHHHHHHUUUÁÁÁÁÁÁRRRRRRR. Aztán újraindult, a boot meg megállt, mert nincs merevlemez.

Már majdnem nevettem, hogy b*szd meg, hát ilyen nincsen a világon, aztán eszembe jutott, hogy a 90%-os szakdolgozatom, aminek a felét lényegében ezen a héten készítettem el, meg a hetek alatt összegyűjtött cikkek, példakódok válogatása csak ezen a gépen van/volt meg ilyen készültségi állapotban, mert egy hülye vagyok és nem másoltam fel az egészet legalább egy pendrive-ra, így hát megint esélytelenné váltam a humorfesztiválon.

Just once I’d like things to go according to the gorram plan.

Asszem elég... nyugodtan kezelem a kialakult helyzetet. Majd alszotok helyettem is, oké?