Amikor a Wendigót is bedarálta a fenti (és még tonnányi egyéb) probléma, még próbálkoztam, mert még mindig azt akartam hinni, hogy elég, ha jó zenészekkel, jó ötletekkel elindítunk valami frisset. Aztán megint semmi, megint ledarálta az egészet az élet.

Közben pedig nagy valószínűséggel a szakma és a közönség nagy része (már aki egyáltalán tudja még, hogy ki a franc is az a BZ) rajtam röhög: na, már megint valami nullahúsz zenekart csinál ez a lúzer, pedig megtanulhatná már: nincs helye a vályúnál, sosem tartozott igazán ide.

Attól függetlenül, hogy kedveled-e az illető úriember és mindenkori zenésztársai munkáját (például 2009 legjobb albumát), kibaszottul szomorú dolog ilyeneket olvasni BZ-től, főleg az ő zenei pályájának ismeretében.