Az utolsó tesióra. Kellően rossz az idő - bár szerdához képest jónak mondható -, de mindenképpen be kellett mennem az aláírás végett. Ehhez először is el kellett járulnom a Szép és Jó és Hatékony Tanulmányi Osztályra, ahol általános válasz a feltett kérdésekre a "nem tudom", "nem ránk tartozik", "nem érdekel". Itt egyetlen esetben foglalkoznak veled normálisan, ha tartozol valamivel. Most csak az indexemet akartam felvenni, eme egyszerűnek nevezhető művelet mindössze fél órát vett el mindannyiunk életéből. A harminc percből húsz azzal ment el, hogy sorbaálltam, a baromnagy szekrényben feltúrtam az összes fiókot az indexemért, ami persze nem ott volt, ahol értelmes katalogizálás fennforgása esetén lennie kellett volna, újabb üt percig tartott, míg az éppen szabaddá váló ügyintéző betömte a fejébe a fél zacskónyi fornettit, majd ellenőrizték, hogy van-e tartozásom - a Neptunon úgyis látta, de gondolta úgy biztos, ha meg is kérdezi -, aztán átverekedtem magam a többi várakozón, hogy kijussak abból a szobából.

Tesin nem volt semmi érdekes, legfeljebb az, hogy húsz percig tartott, mivel a huszadik percben elkezdett szakadni az égi áldás, ami a bitumenpályán kiváltott bizonyos kellemetlen hatásokat, lásd a kerítés előtt megállni képtelen védőjátékos, víztócsán megúszó labda, egymás arcába rúgott fél liternyi csapadék és általános sz*rrá ázás.

Otthon aztán visszaestem progmanba, másnapra, na meg a pénteki zéhára készültem - volna, ha nem kerekedik az a bizonyos 130 km/h-s szelecske, amelyet felhőszakadás, dörgés, villámlás és áramszünet kísért. Tekintve, hogy még nem találták fel az akkuról működő asztali PC-t, laptopom meg nincsen, eléggé nehéskessé vált a munka. De tulajdonképpen a világon semmit nem lehetett csinálni, odakint sötét lett: olvasás kilőve; áram nincsen: kajakészítés kilőve (igen, meg kellene tanulni főzni); aludni nem lehet a stressz miatt. Úgyhogy néztem ki a fejemből erősen, bele voltam feszülve a világba.
Este kilenckor aztán újra lett áram, meg is néztem egy fantasztikus filmet, amelyben egy sokmillió dollár értékű kardfogú tigrist egy összeszegelt faládában szállítanak, de megszökik, ráadásul emberevő is, a tudósok meg nagyot akarnak rajta szakítani, úgyhogy felbérlik a helyi haverjukat, aki vadász vagy mi, csak nem mondják meg neki, hogy mi a stájsz, közben sokan meghalnak, a haver sem haver a végén, de mindez nem számít, mert egy csaj meg egy srác smárolva és nevetve megy haza a túráról, miután nyolcuk közül csak ők maradtak meg. Asszem megérte megnézni, mert ezután másképpen ül le az ember megnézni egy Győzike sót... AMúgy nézi a franc, de ha kikapcsolom a tévét, akkor a szomszédból hallatszik át...