A világűr unalmas. Nagyon.

És nemcsak unalmas, hanem egykedvű is. Látott ő már annyi mindent, csillagok születtek és húnytak ki a szeme előtt milliószámra, fekete lyukak keletkeztek és kvarkok pattantak ki a semmiből. Az ősrobbanásra és az idő kialakulására például csak halk sóhaj volt a reakciója, semmi több. Nem az a fajta, aki mindenre rácsodálkozik. Talán ez a mérhetetlen közöny az oka, hogy a sötétségben suhanó űrhajó láttán sem lett különösebben izgatott.

Ki tudja, lehet, hogy ez hiba volt.

A Shrapnel egészen új hajó volt, korának egyik legjobbja. Hajtóműve és energiarendszere forradalmi megoldásoktól hemzsegett, berendezéseit az eredeti tervek szerint öt mérnök felügyelte volna a hídra telepített holografikus kijelző és a hozzá tartozó rozsdamentes acélból készített vezérlőpulton sorakozó gombrengeteg segítségével. A nemes feladatra tervezett kapcsolótáblát azonban most egy pár gumitalpú bakancsba bújtatott láb rúgdalta.

— Két napon belül ez az ötödik. — rángatózott idegesen a bakancsban tartózkodó láb tulajdonosa. — Szakadnának meg a tervező urak, hogy pont a WC világításából spórolták ki az anyagot!

Ez megadja a választ arra a kérdésre, hogy a többi négy mérnök miért áll sorban egy apró, kivilágítatlan kabin előtt a raktérajtóhoz vezető folyosón, és arra is, hogy a Shrapnel miért hullik hamarosan apró darabokra egy aszteroida-mezőben.