Megérkezett az ősz és vele az Eszméletlen Takony Idő.

Kinéz reggel az ember az ablakon és sírni akar, mert függőleges vizet lát és mellé olyan levegőt, ami siet, pont ma muszáj becipelni a laptopot a vigyorgóba, szélben esernyőzni nem kellemes, ergó vagy a laptop ázik meg, vagy ő maga, netán mindkettő, szép kilátások. Azért erőt vesz magán, elindul. Húsz méter alatt hússzor akarja kiragadni a kezéből az ernyőt az orkán, a Nagyerdőn haladva űzött vadként ugrálja át a járdára/úttestre hullott faágakat és próbál nem elcsúszni a nedves avaron. Elmegy a kedve mindentől, komolyan foglalkoztatja a visszafordulás gondolata.

Aztán pirosgomb. Megacélozza akaratát és csakazértis továbbmegy. Ha Isten ezerszereplős börleszkfilmet szeretne nézni odafentről, hadd nézze! Élvezni kezdi a helyzetet, pimasszá válik, beszélgetni kezd a széllel. Jó, kissé egysíkú a társalgás és az egyik fél mindig azzal fejezi be a sorát, hogy így bammeg, meg úgy bammeg, dehát Chaplint sem a szofisztikált dialógusok tették naggyá. Ugye.