4:54 van, érdemes még ilyenkor elmenni aludni?

Mint azt bizonyára minden olvasóm remekül tudja, hétfőn az Országgyűlés elfogadott egy ellenzéki törvénymódosítási javaslatot, amelynek értelmében a kereskedelmi televíziók hírműsoraiban a műsoridő legfeljebb húsz százalékában szerepelhetnek bűnügyi tematikájú hírek, tudósítások. Tegyük fel, hogy ezzel még valahol én magam is egyetértek, mert bár nem tartom magamat közönyösnek a világ dolgait illetően, de számomra nincsen hírértéke mondjuk egy wisconsini családirtásnak vagy egy afganisztáni emberrablásnak (lehet, hogy ez szomorú rám nézve, de így van), illetve nem vagyok híve a közérdeklődésre csupán helyi szinten számot tartó esetek országos szintű hírré emelésének sem.

Ami miatt most mégis ezzel foglalkozok, az az indoklás, mely szerint a bűnügyi tematikájú hírek túlsúlya „a társadalomra kifejezetten depresszív, félelemkeltő és negatív hatással bír”. Aztazeget, mi?

Ez a mondat annyira... szerethető és kedves. Akárhányszor csak eszembe jut ez, rögtön kevésbé érzem magamat depressziósnak, szinte azonnal csökken a félelemérzetem is, bámulatos. Persze nem így van. Elsőre az jutott eszembe, hogy talán unják az egykori kollégák kikockázott felvételeivel illusztrált híradásokat (bár azt nem tudom, hogy egy korrupt politikusról szóló blokk politikai vagy bűnügyi hírnek minősül-e). A képviselő urakkal ellentétben sajnos egészen biztos vagyok abban, hogy a lakosság általános hangulatát negatívan befolyásoló tényezők között a bűnügyi hírek nincsenek benne a top tízben, mondhatni, kurvára nem ezek miatt látják borúsnak és kilátástalannak a jelenlegi és jövőbeli helyzetüket. Hogy mégis mi miatt, azt itt most nem fogom elárulni, mert egyrészt nyilvánvaló, másrészt nem szeretném, ha a kinyilatkoztatásom a véletlenül erre tévedő képviselő urak számára esetleg depresszív és félelemkeltő lenne; nem tudná elviselni a lelkiismeretem ezt a terhet.

Annak viszont tiszta szívemből örülök, hogy a parlamenti ellenzék képes eredményesen kiállni az emberek érdekeiért ilyen kardinális kérdésekben. Lehet, hogy küldeni kellene nekik ezért valami kis ajándékot. Bár megoldják ők az ajándékozást maguktól is.

Kíváncsi lennék rá, hogy Sarah Wayne Callies tévés szerződéseiben tényleg félkövérrel van-e szedve, hogy valamelyik szereplőnek feltétlenül le kell fűrészelnie a csuklóját azon sorozatokban, amelyekben ő szerepel, vagy ez a véletlen műve, netán elmés kikacsintás.

A szakállas öreg mindenesetre tetkó-gyanús.

Tegnap úgy feküdtem le, hogy reggel rögtön nekilátok valaminek, ami fontos és addig foglalkozom vele, amíg teljesen kész nem lesz. Reggel úgy keltem fel, hogy rögtön nekilátok valaminek, ami fontos és addig foglalkozom vele, amíg teljesen kész nem lesz.

Most este fél nyolc van és még hozzá sem kezdtem. Reggel az lesz az első dolgom.

Meglehetősen furcsa napokat élek meg mostanában. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, miért érzem így, mert tulajdonképpen semmit sem teszek másképpen — legalábbis nem tudatosan —, mint eddig, mégis másra futnak ki az események, mint amire jól fejlett pesszimizmusom és korábbi tapasztalataim alapján számítok. Az is meglehet, hogy minden ugyanolyan most is, mint bármikor, csak valamitől megváltozott az érzékelésem, a felfogásom, a hozzáállásom (JÁTÉK! BÖGRE!), belém költözött egy manó és izzó végű botjával nekiállt kisütögetni a kóros/káros idegpályáimat, de számtalan hasonló és legalább ennyire valószínű oka is lehet még.

Csak aztán sokszor nem szeretném, hogy véget érjen az adott nap, mert félek attól, hogy mi lesz a következő napon. Attól, hogy felébredek és kiderül, hogy az a hihetetlen, valószerűtlen dolog igazából nem is úgy történt.