Végre van szép új épülete az Informatikai Karnak, tágas meg fényes meg egyelőre nem lehet benne sehol leülni, ellenben máris folynak odabent az emberkísérletek, amennyiben a Tanulmányi Osztály irodája a büfé tőszomszédságában kapott helyet.

Szépen kialakul majd a feltételes reflex, csak nem tudom, az lesz-e rosszabb, hogy minden ügyintézés után kajás lesz a delikvens, vagy hogy minden büfélátogatás után késztetést érez rá, hogy bemenjen a TO-ra.

Szerintem a károsnak minősített élelmiszerek mellett az iskolakezdést is be kellene tiltani, az legalább annyira károsan hat az emberek egészségére, mint egy vödör sós mogyoró. (Meg egyébként is, csipszadó, hát hogy néz az ki egy önéletrajzban, hogy két évig nyomtatott áramköröket vert valaki lovaglópálcával?) De semmi gond, senkit sem hagyunk az út szélén, ha más nem, berúgdosunk a kamionok elé, amíg jobb nem jut eszünkbe, mindenesetre úgy megmentünk, hogy becsinálsz. Persze lehet, hogy más oka volt a tegnapi koncentrált ökörségnek.

Heló póstás, na mi van?

Nagyapám jön délelőtt egy levéllel (ilyen buborékfóliás kis boríték, mindegy), hogy apukám nevére szól, ajánlott küldemény és a postás az utcán neki adta oda, amikor véletlenül összetalálkoztak. Mondom az remek, csak nem értem, hogy miért nem nekem adta ide, itthon voltam egész délelőtt, be sem csengetett.
— Azt mondta, hogy nem fért bele a postaládába.
Az ajánlott levél nem fért bele a postaládába. Adok időt.
— Jó, mindegy. Legalább alá kellett írni?
— Már alá volt írva.
A névre szóló kül... Adok időt.

A régebbi postásnak több sütnivalója volt. Ő csak az Összehajtani tilos plecsnivel kidekorált dolgokat kézbesítette kétrét hajtva, és kérdésre mindig elmagyarázta, hogy nem hajtotta volna ő össze, de az összehajtás miatt nem látszott a plecsni.

Menetirány, mint olyan

Autópálya-felhajtó, a magyar szabványoknak megfelelően két és fél sávnyi, gondosan felfestett, betonkorláttal körberakott, egyirányú útszakasz, erősen kanyarodik balra és emelkedik is. Az ember ugye ráfordul, gyorsít, hogy a pályára felérkezve ne az elfogyó gyorsítósávon kelljen felküszködnie magát. Három-négy kocsiból álló sor halad tehát felfelé, kellemes 80 km/h körül, amikor szemből érkezve feltűnik egy fehér Ignis, ablakon kikönyöklő atlétás sofőr mögött fehérre vált arcú családdal kitömve.

Életemben ekkorát nem fékeztem még, de sosem fogom megérteni, hogy van valakinek akkora esze, hogy ha elvéti a lehajtót, akkor az utána következő felhajtóba bekanyarodva akarjon lejönni az autópályáról, egyáltalán is, de főleg a családjával a háta mögött.

Kommunikáció

Munkaügyi Központ. Szerdán telefonálnak, hogy a legutóbbi (kb. kilencedik) találkozáskor kimaradt valami nagyon fontos irat az ő hibájukból, de készen van és csütörtökön mindenképpen el kell hozni tőlük, mert. Csütörtökön délután háromig van ügyfélfogadás; hogy a közben sikeresen elhelyezkedett és délután kettőig egy másik településen dolgozó delikvens hogy oldja meg a megjelenést, az az ő gondja. Mindegy, megoldjuk, odaérünk fél háromra (remélem nem jön majd a hero shot), kézifék, parkolójegy, központi zár. Nem jutunk be ahhoz az emberhez, akihez kellene, mert az egy szinttel lejjebb dolgozó másik illető érti az érkezésünk célját, de nem tudja, mit kellene kezdenie az egésszel (csak akkor minek tartják?), viszlát jövő héten. Nyilván részesednek a parkolási díjakból.

Eljövünk, három utcával odébb járunk, amikor jön a telefon nagyapámtól, hogy valami nő keresett a munkaügytől (az ember, akihez mennünk kellett volna), hogy akkor megyünk-e a papírért vagy mi van. A fentieken kívül ez azért is izgi, mert minden elérhetőség megvan nekik, ennek ellenére a telefonkönyvből keresték ki az otthoni telefonszámot a név és a lakcím alapján. Ügyes. Felhívjuk az embert, akihez mennünk kellett volna, elmondjuk, mi volt náluk, ő nagyon csodálkozik, persze most három óra múlt öt perccel, pénteken meg nincsenek nyitva, a kollégája igazán szólhatott volna neki, hogy őt keresik, hát nagyon sajnálja, meg minden, viszlát hétfőn.

Asszem keresek valami egészségtelent.

Fiatal voltam és kellett a pénz.

Szegről-végről ismerős család, akik rendelkeznek egy néhány hetes laptoppal és egy néhány éves gyerekkel, akit nevezzünk mondjuk Zolikának. Rutinosabbak már most dörzsölik a tenyerüket, mert sejtik, hogy a fenti két elem közös légtérbe zárása milyen eredményhez vezet. (És ami súlyos: mindenki környezetében van egy Zolika. Nem a név, nem az életkor, hanem a hozzáállás.)

Én úgy kerülök a képbe, hogy éppen nem bírtam kitalálni semmi hihető alibit, így megnyertem magamnak a család problémáját, hogy tudniillik nem jön hang a gépből, pedig eddig nagyon is jött. Újsütetű laptoptulajdonosok számára hatalmas revelációval szokott szolgálni az Fn gomb felfedezése, gondoltam, itt is ez lesz, véletlenül benyomták a mute-ot, aztán van az a fajta felhasználó, aki erőlködés nélkül hozza a Facebook linklekattintós appjában a három tized alatti átlagot, de ha a tálcán minden státuszikon vörössel áthúzva jelenik meg, azt a büdös életben nem veszi észre.

Long story short: tényleg lenémították a gépet, amitől kitört a pánik és mire előkerült volna a géphez kapott leírás, Zolika felgyűrte a pólója ujját és tizenegy évének minden tapasztalatát bevetve újratelepítette a hangkártya drivert. Pontosan négyszer. Kár, hogy a gépben nem olyan hangkártya van, dehát bármilyen késsel lehet kenyeret szelni, ugye. Emellett arra is volt gondja, hogy a bajt okozó hotkey drivert szanálja a rendszerből, csak mert ott volt a telepített programok között és Zolika nem emlékezett rá, hogy az ATKOSD milyen játék és ami ennyire nem hagy nyomot az emberben, az nyilván felesleges is. Mindezt egy negyed óra alatt sikerült Zolikából kiverni kinyomozni.

Na mindegy, a rossz drivereket leszedtem, a jót felraktam — veszettül örültek, hogy van benne ilyen látványos keverőpult meg hangképtorzító funkció, tíz percen át kellett nyomogatnom a stadion meg a víz alatti presetekkel valami családi videót, mert úgy annyira vicces; eredetileg csak azért húztam elő az ablakát, hogy mindörökre eltüntessem azt a szutykot —, aztán visszament az ATKOSD is, megmutattam, illetve lerajzoltam egy cetlire, hogy Fn + Esc = ordibátor BE/KI, aztán Regeditben rákerestem a rossz driver gyártójának nevére azonnali purgálás céljából, hogy ott se legyen nyoma Zolika hozzáértésének.

Aki még sosem látott Regeditet (vagy Parancssort), annak ez óriási élmény, are you a wizard, meg ilyenek, az egyik kedves szülő meg is jegyezte, hogy ezt a Zolikának is látnia kellene, mert akkor legközelebb, ha ilyen történik, már ő is meg tudná szerelni ezt a régi rádiós kanasztázist. Ezen a ponton két dolog történt: egyrészt megjegyeztem magamban, hogy az b*szna még be, másrészt megjegyeztem magamban, hogy amikor valamit magamban jegyzek meg, akkor általában nem szokott hozzá mozogni a szám és a hallótávolságon belül tartózkodók arca sem szokott ledermedni, ergo ezt kimondtam hangosan.

Nem maradtam ott uzsonnára.

Az ünnep tiszteletére wellness-programon vettünk részt. Mások nevében nem tudok nyilatkozni, én a magam részéről ásványi anyagokban — elsősorban sóban — bővelkedő termálvízben lubickoltam, amelynek jelentős része önnön homlokom felületén tört felszínre. Ezer méter mélyről? Heh, 181 centi magasból, ecsém! Cserébe kaptunk magunktól ajándékba teraszt, amit saját magunkkal rakattunk össze.

Így esett, hogy a tűzijátékról idén lemaradtam, mert túlságosan lekötötte a figyelmemet ez a Reddit thread, ezért azt sem tudtam meg, vajon sikerült-e 2011-re megoldania a kereskedelmi csatornáknak a fővárosi tűzijáték élvezhető közvetítését, amely látszólag azonos fajsúlyú probléma a csobbanásmentesen önthető dobozos tej és az utolsó cseppig kikanalazható tejtermék mítoszával.

A kertévés műsorral ugyanis az a gond, hogy veszettül túldizájnolt. Ülnek legalább ketten egy stúdióban kipucolkodva, beszélnek a semmiről — fellőnek tölteteket és azok a levegőben... felrobbannak meg izé —, tíz kamerával közvetítenek, de egyszerre mutatják az összesnek a képét, a nagytotált összemosva a szuperközelivel, emiatt te ülsz a fotelban és nem tudod eldönteni, hogy a Parlament tényleg a Gellért-hegy tetején van-e vagy csak az uzsgyi kezdett dolgozni, de szerencsére folyamatosan bemondják, hogy mit látnál, ha látnál valamit, meg milyen zenét hallanál, ha valóban hallanád a pofázásuktól.

Hogy akkor milyen is az élvezhető közvetítés? Feltétlenül egyszerű, igényel egy operatőrt és egy darab kamerát. Az operatőr huszadikán kora este felballag a kamerával egy magas épület tetejére, ahonnan belátható a fényjáték helyszíne, beállítja a kamerát, kilenc előtt két perccel bekapcsolja és lemegy a tetőről cigizni, majd a tűzijáték végén visszacammog, kikapcsolja, összepakol, hazamegy. A stúdióban esetleg egy kellően felkészült műsorvezető bemondhatja, hogy kedves nézők, így ért véget az idei tűzijáték, persze szigorúan csak azok kedvéért, akik nem vették észre, hogy a Tomi család ruhafoltokban gazdag élete nem igazán illeszkedik az eddig látottakhoz. Az élvezhető közvetítéshez egyébként éppen a köztévé állhatna a legközelebb, mondjuk nekik a többi adóval szemben komoly előnyük, hogy kilóg a gatyából a fenekük.

Na, ezt is milyen jól megoldottuk máma.