Előfordul, hogy a fejben már nagyon jól kitalált, ezen blog profiljába kiválóan illeszkedő képmontázs megvalósítása közben váratlan helyzet áll elő, ami felülírja az eredeti elképzelést. Például így jártam az imént, amikor a StarCraft Kerriganjére szerettem volna rákeresni:
Érti, aki érti, a többieknek itt a magyarázat. A Kerrigant szerepeltető képet ettől függetlenül nem ússzátok meg.
return defeat;
}
A helyzet a következő.
Augusztus végén megjelent a Windows 8 RTM, pár nap használat után illett volna írnom róla pár sort. Nem tettem. Szeptember közepén újraindították a Store-t a végleges rendszerre írt alkalmazásokkal, erről sem írtam. Most október elején járunk, hatodik hete használom az RTM kiadást és most is úgy érzem, az lenne a legjobb, ha csak jövő ilyenkor mondanám el a véleményemet, mert addigra kiegyenesednének azok a kérdőjelek, amik miatt most kényelmetlen nyilatkozni.
Kiderülne például, hogy az emberek tényleg annyira érdeklődnek-e a Windows-t futtató tabletek és egyéb érintőképernyős számítógépek iránt, hogy hajlandóak vásárolni is belőlük legalább annyit, amennyit a Microsoft és hardveres partnerei az előrejelzéseikben remélnek. A Windows 8-cal a Microsoft ugyanis egy seggel próbál két lovat egyszerre megülni: az egyik ló még nagyon kicsi, de fürge, a másik meg vén, mint az országút és súlyos terheket cipel magával. Össze vannak kötve, ezért egymástól elszakadni nem tudnak, de mindkettő szeret a saját feje után menni. Hortobágyi lovasbetyárok nem tudnak önszántukból ekkorát terpeszteni, és nincs adatom arról, hány hortobágyi lovasbetyárt foglalkoztatnak Redmondban.
Talán kissé szkeptikusnak tűnnek az előző gondolatok, még az is megfordulhat a fejedben, hogy én nem hiszek a szép, új, tapicskolós élményben. Pedig csak arról van szó, hogy — szigorúan felhasználóként — teljesen hidegen hagy ez a termékvonal. Hagyományos kijelzővel szerelt laptopom és asztali számítógépem van, ebből adódóan a Windows 8 vonatkozó nóvumait sem dicsérni, sem kifogásolni nem tudom, a Metro UI, akarom mondani, az interfész, amit egykor Metro UI-nak neveztek kötelezően választható hozadékait viszont igen. Kezdve azzal, hogy az emberek többségének hiányzik a régi Start menü.
Nekem is hiányzott, amikor tavaly ilyenkor a Developer Preview-t nyomkodtam, és akkor úgy éreztem, hogy később is hiányozni fog; hogy elvettek tőlem valamit, ami számomra fontos és nélkülözhetetlen volt. Most pedig ott tartunk, hogy a dual bootos laptopon szívesebben indítom el a Windows 8-at, mint a Windows 7-et, amit már sikerült teljesen a saját igényeimnek megfelelőre szabni, amin álmomból felrázva is körbetalálok csipás aggyal és aminek a kebléről idióta vigyorral szemléltem az első screenshotokat erről az egész csempés baromságról.
Szóval elkezdtem megírni másfél hónap tapasztalatait és közben rájöttem néhány dologra.
Egyetlen hosszú és unalmas élménybeszámoló helyett tehát epizodikus jellegű unalmas írások várhatók, amikből valószínűleg több fog kiderülni rólam is, mint az indokolt lenne, de hát senkiháziak kezében van a halott blogszakma.
Vannak a világunkban bizonyos folyamatok, amelyek létezését és működését nem esik különösebben nehezünkre elfogadni, de ténylegesen hinni csak akkor tudunk bennük, ha valamilyen kézzelfogható eredménnyel szembesülünk. Az egyik ilyen folyamat az állandó egyensúlyi helyzetre való törekvése a mindenségnek, ahová időnként extremitásba hajló történésekkel igyekszik eljutni.
Tegnap este például feljött egy bő tízperces felhőszakadás, aminek az elvonultával három liternyi friss esővízzel gyarapodtak a lakás készletei. Ennek csakis azért nem tudtam örülni, mert a csukott ablakok ellenére keletkezett egy kisebb horgásztó a szalagparkettán, illetve azóta is a konyhaasztalon szárad az elektromos hosszabbító, és bármennyire szeretek is adrenalinban tocsogni, a fél tizenkettő környékén felmosóvödörért rohanásnál sokkal jobb okokat is el tudok képzelni ennek a hatásnak a kiváltására.
Cserébe ma reggel, a WC lehúzását követően a víztartály nem volt hajlandó feltöltődni, pedig volt nyomás a csőben.
Ezek után én hiszek mindenben.
Nincs is annál szebb vállalás, mint elindulni összeszerelni egy olyan számítógépet, amiről annyi információval rendelkezel, hogy barna kartondobozban van és van rajta operációs rendszer, mégpedig Windows XP 7. (Utóbbi adatot valakinek a valakije állapította meg, aki első szándékból nekilátott az összeállításnak, de a dobozt felvágva szomorúan konstatálta, hogy a HP dolgozói ez alkalommal elfelejtették a helyükre dugni a kábeleket a gyárban, a másik dobozból előbújt monitornak pedig nincsen helyén a talpa.)
Ehhez képest egész simán ment minden; első indításkor beiktattam egy meditációs félórát, míg a gép előkészítette az operációs rendszert meg bekonfigurálta azt a nagy kupac bloatware szemetet, amit a gyártó szerényen hozzáadott értéknek nevez (beleértve azt a huszonöt darab előtelepített játékprogramot, amiknek igen fontos jelen lennie egy kifejezetten irodai használatra ajánlott munkaállomáson), a következő félórában meg a zentől hajtva uninstalláltam mindet.
Szóval beletelik kis időbe, míg eljutunk odáig, ahol akkor tartanánk, ha a gyártó meg sem próbálná fényesre nyalni a valagunkat.
Azon kicsit meglepődtem, hogy a közel százezerbe kerülő lézernyomtató tartozékai közül ugyanúgy kispórolják az USB-s nyomtatókábelt, mint a húszezer forintos modellnél (ellentételezésül viszont adnak a kétvillás mellé egy háromvillás dugóban végződő tápkábelt is, amivel ugye rettentően ki vagyok segítve), meg hogy a 400 MB-os szoftverbe nem fért bele egy olyan súgó, ami picit több, mint egy internetes linkgyűjtemény, de nyilván viszi a helyet a kifogyó papírra figyelmeztető többszólamú hangjelzés és a 120 dollárért beszerezhető harmadik lapadagoló egység reklámja.
A végére még kijutott egy fényképgyűjtemény-másolás, ahol mintegy 1900 darab 8 megapixeles fotó USB1 portra dugott pendrive-ra vándorlását néztem végig szűk két órában egy laptop előtt ülve, ami amúgy félúton szó nélkül és azonnal kikapcsolt és vagy tíz percen át bekapcsolni sem lehetett, pedig végig töltőre volt dugva. És még az Alt gomb is a kezemben maradt egyszer, de hősiesen visszapattintottam.
A számítástechnika csodálatos világa című sorozatunkat olvasták, hamarosan újra jelentkezünk.
Az elmúlt negyvennyolc órámra nem igazán lehetek büszke. Nick Nolte a fasorban sincs hozzám képest. A világ nagyjából annyi hasznomat látta, mint egy kis szürkésfehér kavicsnak.
Jó, mint egy olyan kis szürkésfehér kavicsnak, ami nem megy bele a cipődbe, ami nem szorul be az autógumid barázdái közé, amivel nem dobnak meg játszásból a buszmegállóban neveletlen térdig érő kiskölkök és amit nem találsz meg a kedvenc keménydrazséd zacskójában keménydrazsé helyett, de akkor is.
Nem tudom, hogy érzi magát egy kis, szürkésfehér kavics úgy általában. Valószínűleg sehogy. Az meg elég szar állapot.
Ennek a posztnak az értelme hozzávetőleg nulla.