Azzal a gondolattal ébredtem, hogy valami nem stimmel. Fogtam a fényképezőt, biciklire ültem és elindultam. Nem tudtam, merre megyek, meddig leszek oda, mit fogok csinálni. Egyszerűen ki akartam tekerni a világból. Mint egy homályos álomban, ahol egyszerűen csak létezik minden, de semmi nincs hatással semmire. Egyfajta időtlen szemlélődés.

Mindenkinek van egy álma. Aronofsky-nak is volt egy. Ezért lett álma Harrynek, Marionnak, Tyrome-nak és Harry mamájának is. Rekviem egy álomért.

Harry szerfüggő. Hasonszőrű, ám színesbőrű haverjával, Ty-jal általában Harry anyjának televízióját értékesítik néhány naponta egy helyi üzletben, hogy pénzhez jussanak. Harry anyja pedig mindig viszavásárolja a tévét. Teljesen bele van szédülve az egyik műsorba, amelyben egy igen szuggesztív hang- és látványelemekkel kísért show keretében bemutatnak embereket, akik persze iszonyat boldogok és hálásak. Harry anyja nem boldog. Nincs senkije, a fia kihasználja. Ezért is lelkesül fel, amikor telefonhívást kap egy cégtől, akik tévéműsorokba szerveznek be szereplőket. Hogy álmát valóra váltsa, előkeresi régi, piros ruháját, ám az szűk rá. Ezért fogyókúrázni kezd, eleinte még humorosnak tűnő képzetei is vannak, ám idővel rászokik a fogyasztószerre, számolatlanul szedi be őket a gyorsabb eredményt várva. Függővé válik, a műsortól és a szerektől egyszerre. Végül kórházba kerül, sokkterápiás kezelést kap, de ez sem segít rajta. Ismerősei is elszörnyülködnek az állapota láttán, a látogatáskor a korábban egészséges, az életet némi iróniával szemlélő asszony helyett egy roncsot látnak maguk előtt, akinek egyetlen dolgo okoz továbbra is némi örömet: a műsor, amelyben újra és újra saját magát látja a sikeres fiával, boldogan, büszkén.

Harry. Az ő álma az, hogy Marionnal együtt élve gondtalan élete legyen. Amikor Ty-jal elhatározzák, hogy a megvett szert felhigítják és hülyére keresik magukat vele, akkor is csak részben gondolt saját magára. Amikor anyján észreveszi a gyógyszerek mellékhatását, megpróbálja lebeszélni róla, és egy pillanatig mintha megváltozna a személyisége: drogfüggőként lebeszél valaki mást a drogról. Marionnal viharos a kapcsolatuk, mondhatni érdekkapcsolat, hiszen minden szép és jó, amíg van pénz és anyag, de amikor valamelyik - vagy mindkettő - elfogy, akkor kitör a balhé. Harry és Ty floridába mennek drogért, útközben persze lövik magukat, pedig Harry karján elég csúnya seb keletkezik; később rosszul lesz, a kórházban kihívják a rendőröket hozzájuk. A börtönben éppen munkára vinnék őket, amikor összeesik, az orvosok pedig kénytelenek amputálni a karját.

Márpedig az anyag elfogy a városból, Marion pedig egyre nehezebben viseli a tisztaságot. Tehetséges ruhatervező egyébként, de az anyagért mindenre képes. Így aztán belekerül egy körforgásba, amiből nehéz kiszállni...

A film képi világa végig egyfajta nyomasztó érzést sugároz, azt pedig a zenei aláfestés csak fokozza. Clint Mansell és a Kronos Quartet Lux Aeternája már régóta a kedvenceim egyike, de így, képpel együtt még intenzívebb hatású. Különösen az utolsó 10-15 perc, amely egy gyors vágásokkal operáló, lüktető rész, amely után a stáblistát nézve felmerült bennem (is) a kérdés: most akkor mi van?

Érdekes film, mert rengeteg kérdést felvet, de igazából egyikre sem ad választ. Lehet rajta agyalni, lehet rajta vitatkozni, mindössze annyi biztos, hogy az addikció nem korlátozódik a bódítószerekre, és minden fajtája legalább annyira veszélyes dolog. 10/10, konstans klasszikus, másztszí, mászthír meg minden.

És hogy meddig jutottam a viágból kitekeréssel? Nem messzire, ugyanis egy iszonyat nagy tócsa utamat állta. Ennyit az álmokról.

Tevékeny nap volt a mai.

Délelőtt addig tornáztattam az agyamat, amíg összehoztam ezt az új fejlécet (itt van felül, az a nagy, narancssárga kép). Aztán nekiültem a San Andreasnak, és az ebéd, illetve az izgalmasnak ígérkező Forma-1 francia nagydíj kivételével egész nap San Fierróban lófráltam. Egyrészt összelövöldöztem a hiányzó fotókat, másrészt az autóleszállító listán szereplő autókat hordtam össze változatos helyszínekről. Nos, az F1 nem volt valami izgalmas, Alonso rajt-cél győzelemmel ünnepelhetett, Raikkönen feltornászta magát a második helyre, a vénebbik Schumacher pedig harmadik lett. Sajnos nem volt túl sok látványos előzés sem, a gumiszabály idióta módon tönkreteszi a versenyeket. És ezt nem én mondom, hanem Lapaj. Ő meg csak ért valamennyire a sporthoz. Legalábbis jobban, mint kedvenc műsorvezetőm, Gyulai Balázs. Vazze, az az ember... Én nem tudom, hogy a hülye kérdéseit magától találja ki, vagy segítenek neki, de a nézőt mindenképpen lenézi... Este 10 körül eszembe jutott, hogy fel kellene csatlakozni a fórumra vagy MSN-re, esetleg megnézni a leveleket, de nem volt kedvem már attelepülni a tőlem mintegy tíz centiméterre lévő másik gép elé. Inkább gondoltam egy merészet, a San Andreasban felcsavartam a grafikát, és miután zseniális módon rájöttem, hogy a fényképezővel készített képeket a játék elmenti egy mappába, elkezdtem fotózgatni, csak úgy.

Nfol blogja már csak ilyen, kimaradoznak a napok. Felfoghatod ezt egyfajta rejtett logikai játéknak is: találd meg a hiányzó napokat!

A miheztartás végett: ma hajnal ötkor keltem fel, hogy nyolcra odaérjek Debrecenbe a vizsgára. Szakad az eső az úton, de ez momentán a legkisebb gondom. A gyomrom már most forog. Az egyetemen esernyő alatt bandukolva egyszer majdnem ki is dobom a rókát - csak nem tudom, mitől -, de megemberelem magamat. A tanár pontos, leülünk, kioszt, ellenőriz, kidolgoz, gondolkozik, kidolgoz, tovább gondolkozik, fél oldalt áthúz, másik fecnire írkál, tollat cserél, orrot fúj, hátrafelé nézelődik, szugerál ("grab a pen, write it down, remember"), próbálkozik ("The world doesn’t just disappear when you close your eyes, does it?"). No, it does not.

Megírtuk, hazajöttem - egy másodperccel ezelőtt hazajöttem helyett hahajöttemet írtam, ami egészen apró mosolyt csalt az arcomra -, most pedig kúrálom magamat. Zeneterápia. Állítólag a magasra tekert basszus segít kiereszteni a gőzt. Úgyhogy hagyom rendelni prof. dr. Massivus Attackot.

Blogzárta után érkezett: a Neptunon megjelent egy bejegyzés a mai vizsgáról, ami szerint az én szerény tíz oldalas dolgozatomat elégségesre értékelték az illetékesek. Azaz megvan. Yaaaaaahhhhhooooooooo!!!

Még öt perc, és vége van június hónapnak. kedd este óta megnéztem a Mementót, a Rekviem egy álomért és az Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmeket, amik felett még nem sikerült teljesen napirendre térnem - ez talán nem csoda, tekintve, hogy félóránként eszembe jut valamilyen spirállá csavarodott adatszerkezet; ilyenkor leülök a sarokba és megvárom, míg elmúlik.

Viszont sikerült megfertőződnöm Monthy Python Repülő cirkuszával. Galla Miklós overrule!

Judgement day has come! You can’t escape now!

Halálraítéltekhez hasonlatos némasággal és lassúsággal telik a délelőtt, percenként nézem az asztalon álló óra számlapját, hogy elérte-e már a 13-at... Közben a jegyzetet lapozgatom, minél több dologra derül fény, annál jobban eltölt a kétség, hogy még ezt meg ezt sem tudom vazze, és már nincs időm azt is megnézni, megtanulni. Shit’s f*cked up.
Végre 13 óra lett. Gyors zuhany, meleg vízzel. Merthogy tegnap sikeresen reseteltem a kazánt. Hidegindítás. Fali kapcsoló le, fel, hibakioldó gomb tövig, és voilá, pukkan egy párat, majd a 23-as helyén egy másik szám jelenik meg. Mire tudatosulna a fejemben, hogy milyen számot látok, elkezd emelkedni, és nem úgy tűnik, mint ami meg fog valaha is állni. Aztán olyan 75 fok körül abbahagyta és visszahűlt.

Szal zuhany, némi kaja, aztán irány a buszmegálló. Direkt felírtam egy integrált, hogy időben érjek ki a buszhoz, de a busz nem jön akkor, amikor jönnie kellene. Nem vagyok késésben, csak zavar, hogyha nem tudom tartani a tervet. Egy szintén buszra várakozó lánytól megkérdezem, hogy látott-e az elmúlt 20 percben 24-es buszt elmenni itt, erre azt mondta, hogy ő is a 24-est várja már fél órája - azalatt három járatnak kellett volna jönnie. Egy teherautó sofőrje elismerően bólint, amikor tarkón csapom magamat. Hopp! Miez? Remeg a zsebem... Gyors kivételkezeléssel arra jutottam, hogy a telefont tettem oda korábban, úgyhogy kihalászom és felveszem. Egy csoporttársam hív - történetesen az, akiről a keddi blog szól nagyrészt -, hogy ne nagyon siessek, mert valakinek még reggel elege lett a tanév lefolyásából és úgy döntött, hogy némi bombing runnal színesíti a viszgák egyhangúságát. Érted, színes egyhangúság... Azért odamegyek, én lenni katasztrófa-túrista by the way. Az ajtón apró felirat, miszerint az épület ma egész nap zárva tart, nyitás holnap reggel ötkor, viszlát. 14:15 van, a vizsgám 15-kor kezdődött volna. Közben gyűlnek a velem megegyező, sanyarú sorsra jutott diáktársak, mindenkinek az arcán ott van a némi kínnal vegyes vigyorgás. Mégis mi a fenét tudnánk csinálni? Ráadásul ebből a tárgyból ez az utolsó, elképzelhető vizsgaidőpont, a legtöbbünknek a negyedik vizsgaelehetősége már. Úgyhogy várunk, beszélgetünk, kinevetjük saját magunkat a lehetetlen helyzet miatt, közben fikázzuk a sok szerencsétlent, akik a plakátok és a karnyi vastag láncon lógó rozsdás lakat ellenére megpróbálnak bejutni az épületbe. Érkezik egy igencsak szemrevaló hölgy is, akin többeknek rajta maradt a szeme, ő nem rázza az ajtót, hanem a feliratot elolvasva távozik a helyszínről. Halkan megjegyzem, hogy "...és még olvasni is tud, valamint meg is érti". Aztán érkezik a telefonálóm - akivel kedden beszéltem MSN-en -, visszaadja a 900 oldalas Operációs rendszerek könyvemet, majd ugyanúgy elvagyunk, mint az ominózus beszélgetés előtt bármikor. Ez természetesen újabb kérdéseket vet föl bennem vele kapcsolatban, már most látom, hogy S@tit a sárgaház kapujáig kergetem majd a vergődésemmel.

14:55. Megérkezik Juhász Pici, aki neve ellenére igencsak termetes, ahogy régen egy szórakoztató műsor falusi jelenetében hallottam, "szép nagy marha ember", ahogy egyre közelebb ér, a tekintete egyre vészjóslóbb. Nem tud mit tenni ő sem, javasol két dolgot:
- szombaton reggel nyolckor ugyanitt vizsga,
- ha megtudjuk, ki volt a vicces kedvű egyén, rúgdossuk jól fenékbe.

És már ott sincs. Páran még maradunk, kicsit érdekes lehet egy külső szemlélő számára, hogy a bombariadó ellenére tíz ember ott nevetgél az épülettől két méterre, de akkor ő még nem volt egyszer sem fórumtalálkozón...