S@ti annyira érdeklődött aziránt, hogy hol tartok a What the bleep do we know? című, filmnek nehezen, dokumentumfilmnek még nehezebben nevezhető alkotás magamévá tételében, hogy gyanút fogtam: akar valamit ezzel a filmmel. A két napja elkövetett mérsékelt önostorozásomra reagálva elég érdekes dolgokat írt, és miután úgy gondoltam, hogy értem, amit sugallni akart azokkal a hozzászólásokkal, nekiültem a What the bleep...?-nek. Érdekes ez az alkotás több dolog miatt is. Először is, ebben a filmben a történet kizárólag azért van, hogy bemutathassák reális élethelyzetekben azokat a dolgokat, amikről a magukat meggyőző hitelességgel előadó interjúalanyok mintegy másfél órán át beszélnek. Mert az egész alkotás egy interjúkból összevágott - de még hogy összevágott! - ismeretbővítő dolog. Ha valakinek elmesélném, hogy miről szól, akkor tízből kilenc pajtás szemvillanás alatt továbblépne felette, végülis a franc se akar olyan filmet nézni, amiben másfél órán át szövegelnek kvantumfizikáról, potenciális energiákról meg a tökéletes megfigyelőről. Én viszont nem tudtam, hogy miről szól, amikor meg lett volna lehetőségem az elutasítására, akkor már érdekelt annyira, hogy végignézzem. Szerintem megérte.

If I change my mind, will I change my choices?
If I change my choices, will my life change?
Makes you wonder, huh?

A végignézése előtt azon gondolkoztam, hogy a blog bannere alá odafirkantok valami jellemzőt, ami a körülményekre való tekintettel meglehetősen komor lett volna. Én mindenképpen komornak éreztem volna például egy vékonyka "Ez vagyok én..." feliratot. Most, pár órával később már nem írnám ezt oda. A körülmények helyett saját magamra való tekintettel azt írnám: "Ez én vagyok." Ilyen az, amikor minden kedves olvasóm tanúja lehet egy tragikus hirtelenséggel bekövetkező jellemfejlődésnek. Francokat, ez nem jellemfejlődés; ez a jellem aprócska kilengésről önmagába való visszatérése. Gondoltam megjegyzem, mielőtt kapok érte valakitől, aki annyira komolyan vesz engem, hogy képes magát mások szemében gyökérré minősíteni. Hát, be kell vallanom, gyökérnek ritkán köszönhetek ennyi sokat. Ennek a gyökérnek viszont sokat köszönhetek, fog örülni, ha rátalálok MSN-en.

Mit is akartam még mára? Ja, tegnap rátaláltam egy igen érdekes képre, amelyen ügyeskezű Photoshop-mágusok összemontázsoltak egy Ford Mustang orrot egy Porsche 911 GT farral. A linket elhagytam. Zsubinak gondoltam megmutatni, aztán mégsem fogom, mert valószínűleg a Windows XP Sedan Edition (with trunk door patch) továbbra sincsen eléggé felkészítve az autóipar elképzelhető műremekeire, és a kép megtekintésekor vélhetően felhangzó, feltűnően légiriadó hangzású sikoltás feldöntené mind a dominókat. Aztán jó lenne, ha nyilatkoznátok a vagyo... khömm... régi-új oldalszerkezetről, amelyet voltam kedves az elmebénító vajszínről (merthogy nem fehér volt...) visszabarkácsolni a megszokott és hosszú ideig megtűrt középszürkére, de hogy ne legyen feltűnő, még alakítottam is rajta. Mindenesetre a művelet közben rájöttem, hogy honnan van nekem ilyen heppem az alakítás iránt, de ezt most nem vagyok hajlandó elárulni, mert éppen visszatérőben van belém a lélek és sz*rul esne a csúfondáros nevetgélés.

Nem mintha bárkitől is számítanék ilyen megnyilvánulásra közületek vagy közületek közül. Elvégre nem akarok én hisztériát kelteni oly módon, hogy a következő bejegyzés az igen tartalmas "Gáz van!" karakterláncot tartalmazza kizárólag, mert ez valaki már eljátszotta. Igen, Szirénáról van szó, akiről a véleményem az, hogy naivnak bemutatott önmagához képest megdöbbentően hatásvadász módon vezeti az arra fogékony blogolvasó embereket, ebből pedig következik, hogy: kamu. Esetleg még arra tudok gondolni, hogy felfigyeltek rá a szervkereskedők, és tettek egy ellenállhatatlan ajánlatot az egyik veséjére. Jaj, de gonosz vagyok... És milyen jól esik!

Most pedig... Nem tudom, hogy hétvégén fogok-e bejegyzést írni. Namost, akkora tahó meg talán - mit talán: egyáltalán - nem vagyok, hogy elfelejtsek ünnepi köszöntőt írni, úgyhogy:

Kívánom minden olvasónak, hogy a karácsonyt töltse úgy, azok társaságában, ahogy és akikkel jól esik; kerüljön el mindenkit a kavicsos bejgli és a zárlatos izzósor, valamint senki ne próbáljon nehéznek egyáltalán nem tűnő tárgyat a szükséges és elégséges izomerő mozgósítása nélkül felemelni.

És most: /-\|-|0; Đ|_|Đ3z!!!44

A tegnap még eléggé bennem van, azaz erősen tegnapos vagyok még most is. Holnap tehát tegnapelőttös leszek, netán másod-másnapos. Cserébe már képes vagyok elviselni magamat józanul is.

Délelőtt olyan hihetetlen dologgal foglalkoztam, amiről mások még ábrándozni is csak éjjel, fene nagy magányban merészelnek. Mivel a múltkor említett, a motortérben igen tevékeny órákat eltöltő patkány koma továbbra sem került elő élve avagy megmurdelve, az autó kénytelen a garázson kívül, az udvaron tartózkodni. Ezen a héten eddig is sok hó esett, nappal viszont általában olvadt a hó. Ezekből következik, hogy ha én ma déltájban valahová autóval akartam menni, akkor másfél órával előtte ki kellett mennem levakarni róla a több napos fagyott havat. Okos kölyök persze úgy kezdte, hogy beült - egy kupac hó az ülésre -, izzított, fűtést tökig feltekert és ablakokra irányított, majd várt. Aztán kiszállt - újabb adag hó az ülésre -, ami lejött, azt lekaparta, ami nem, azt kézzel szépen lebontotta a motorháztetőről és a szélvédőről. Közben észrevette, hogy a benzintankban tartózkodó üzemanyag mennyisége kezdi közelíteni azt az értéket, amelyet egy kezdő benzincsempész az első benzintank-leszíváskor kötelező jelleggel lenyel. Ezek után extra motorkímélő üzemmódban negyvennel elhalad a benzinkútig - önkormányzati tulajdonú út takarítása sux -, feltankol, ritka értelmes kútkezelővel egyezkedik, aztán gond nélkül eljut Nyíregyházára a csont száraz négyes főútvonal mentén.

Négy órával később hazafelé indultunk. Valamiért az égben addig megukat jól érző hópelyhek úgy döntöttek, hogy e pillanatban a közeledő ünnep szellemét megragadva aláhullanak. Egyszerre. A móka tehát ott kezdődött, hogy a parkolóban megint átlátszóvá tettem az ablakokat, aztán a téli gumi ellenére is el-elkaparó első kerekeket vezérelve kinavigáltam a főútra, ahol 40-50 környékén száguldva gurultunk hazafelé. A főúton végülis nem lett volna akadálya a gyorsabb haladásnak, de ha egyszer mindenki ennyivel bírt menni, akkor nincsen mese. Aztán következett büszkeségünk, a települést elkerülő útszakasz. Következő a helyzet: az úton van három keréknyom, azokon kívül csak letapadt és kissé löttyedt hó. A keréknyomokban pedig tükörjég. Lehet választani, de értelmetlen, egyiken sem lehet kettőnél többel menni értelmesen, főleg úgy nem, hogy a melletted ülő személy még ennél a sebességnél is megállás nélkül buzdít a sebesség csökkentésére. De legalább haladunk; bent a városban gyakorlatilag két nagy kocsisor az egész forgalom: egyik fele a TESCO felé menne, másik fele a METRO felé menne. De nem tud.

Remélem WarPriestnek jól sikerült a diszkmat vizsgája.

Újabb nap, amikor hazaérkezvén, az eseményeket végiggondolva századszor is ugyanarra a megállapításra kell jutnom. Újabb nap, amin nem sikerült a kitűzött aprócska célt elérni. Újabb nap, amit legszívesebben Tikky radírral törölnék ki az életemből. A többit tudjátok. Címszavakban: nincsen aláírás, van vizsga.

Történt, hogy reggel nyolctól Kalkulus pót ZH-t írtam. Mint tudvalevő tudományos tény, a 39 fokos láz meglehetősen nagy mértékben képes rontani az emberi agy létfenntartáson kívüli, egyéb feladatvégzésekhez szükséges részeinek működési hatásfokát. Ez például egy remek kifogás lenne. De minek, kinek... A ZH nem volt nehéz. Ennek ellenére sikerült istenesen elrontanom. A hibák többsége apró kis marhaság volt, amik nyilván nem a kellő tudás hiánya miatt burjánzottak, hiszen a ZH előtti napon a félév összes feladatát megoldottam. Ez sem változtat már semmin. 16 pontot kellett volna elérnem legalább, szereztem 14-et. Ez ugyebár laza másfél órányi folyosón várakozás után tudtam meg, csak hogy még jobb legyen. Kérdezem a gyakorlatvezetőt, hogy nincs-e valami mentőkérdése, vagy mentőkérdést mentő kérdése, de ő csak azt hajtogatta mély megrendüléssel, hogy nincs. Azért ahhoz képest, hogy nekem volt legkevesebb esélyem a pót ZH-ra...

A folyosón leültem egy padra, és az indexszel a kezemben erősen néztem felfelé. Nem, nem egy imát rebegtem el - itt még a Fennvalót is képesek befolyásolni -, hanem vártam, hogy szakadjon végre rám a plafon. Nem szakadt. Nyilván nem érdemlek meg ily nagy kegyet. Aztán elkezdtem gondolkozni. Mivel én ezt a tárgyat már nem először csinálom, viszont szeretném végre utoljára csinálni, megcsinálni, úgy gondoltam, hogy a három év alatt egyszer sem elővett fapofámat mégis előkotrom, és lesz, ami lesz, megkérdezem a főnököt. A főnök félév elején azt mondta, hogy a korábban megszerzett gyakorlati aláírást nem fogadja el, szerezzem meg újra, és akkor mehetek vizsgázni. Ez akkor legalább annyira döbbenetes volt, mint az, hogy nincsen meg most. Szóval felcaplattam a harmadikra, vettem egy nagy levegőt és bekopogtattam Daróczy tanár úr irodájának ajtaján. Odabent éppen valamiféle brainstorming folyt, megkértek, hogy várakozzak a folyosón egy kicsit. Fél óra. B*zmeg, én innen nem megyek sehova.

Végül behívtak. Elmondtam, hogy gyakorlati aláírás nélkül szeretnék vizsgázni, különben is megvan tavalyról, és ha már mindenképpen segghülyének kell lennem ebből a nyomorult Kalkulusból, akkor legalább vizsgán húzzanak el, ne pedig gyakorlati aláírás nélkül kapjak elégtelent. Daróczy tanár úr picit töprengett, picit nézett, aztán azt mondta, hogy január kilencedikén menjek el a vizsgára, írjam meg, azután majd eldöntjük, hogy hogyan tovább. Ennél én nem is vártam többet, arra viszont nem számítottam, hogy ilyen könnyű lesz. Ezért hát azt hiszem, Daróczy tanár úr nálam jelesre vizsgázott emberségből. A többi már nem rajta fog múlni.

Azért a többé-kevésbé megoldott probléma nem hagyott nyugton, és nem is fog nyugton hagyni a vizsga napjáig, amelyet WarPriesttel egyébként máris nemzeti gyásznappá nyilvánítottunk. Egész hazaúton ez járt a fejemben, ennek megfelelően a fórumon is eléggé "taposgálok kicsit magamon"-jellegű hozzászólásokat fabrikáltam. Talán megbocsájtható. A Vendégkönyvből meg kitöröltem azokat, amik nem illenek oda. Tüneti kezelés rulz. Ezek után csoda-e, hogy:

1987. Disturbed - Decadence (3:17) [NFS MW OST]

Éjjel megint esett a hó. És még délelőtt is esett. Nekem meg ilyen időben kellett influenzásan elkóricálnom a város túlsó felébe, hogy megjavíttassam a hátizsákomon a cipzárt. Tegnap már jártam ugyan ott, de akkor zárva volt. Most a sűrűn hulló pelyhek között közel negyedóráig vártunk egy hármas trolira, amelyen persze nem volt tömegnyomor, mert miért is lett volna... Cipzárjavító nyitva, bemegyek, előadom a gondomat, aztán elvisz a szívroham, amikor közlik, hogy a cipzár cseréje 2600 forint lesz, és ha sietnek, még jövő szerdára készen is lehetnek vele. Drága cipzár, biztosan platinakocsival szerelt, soha többé el nem romló típus. Vagy nem.

Azután trolival haza. Valamiért úgy érzem, minél beljebb megy az ember Debrecen belvárosában, annál furcsább emberekkel találkozik. A trolin például egy nő állt az ajtó mellett, és aki felszálláskor véletlenül hozzáért, azal elkezdett perlekedni. Az első két megállónál ez még szórakoztató volt, de utána már kevésbé. Mígnem felszállt egy fickó egy fenyőfával. A fenyőfa nem egy eszes élőlény, főleg kivágott állapotában nem, így hát hozzáért a nőhöz, aki természetesen elkezdett veszekedni előbb a fával, majd tévedését javítva a fa mögött elhelyezkedő büszke fatulajdonossal.

- Mégis mit képzel maga?
- Elnézést.
- Ezt nem lehet ennyivel elintézni. Felszáll, tapogat és még a fát is ideteszi!
- Pardon?
- Maga piszok fráter!
- ...
- Mi az, megkukult? Nem mond semmit? Mondjon már valamit! Maga szatír!
- Én nagyon türelmes vagyok.
- Hát én meg nem! Kérjen bocsánatot!
- Ez az a tulajdonságom, amely képessé tesz mások felesleges károgását hosszú távon komolyabb ellenlépés nélkül elviselni.
- Hogyan? Sérteget?
- Ön viszont igen nagy iramban közeledik ahhoz a ponthoz, ami miatt be kell vennem a gyógyszeremet.
- Tessék?
- Csak azt javaslom, hogy tegye magát takarékra, amíg hazaér. Esetleg le is szállhat.

Eközben a trolin mindenki csöndesen röhögött. A nő végül elhallgatott, még akkor sem szólt semmit, amikor a fenyőfás fickó leszállt mellette.

Bodrogi Gyula - Zárthelyi dolgozat (Kabarécsütörtök)

Hihetetlen, ami a vendégkönyvvel történik. Reggel megyek fel netre, nézem az oldalt, hogy jól ment-e a frissítés, erre a vendégkönyvben megint ott van egy oda nem illő bejegyzés, valami online szerencsejátékos oldal reklámja. Mijaf.sz ez? Spam? Már így is terjed? A kellemetlenségekért én kérek elnézést.

Amiért végülis az Atomkiba mentem ma, az nem más volt, mint az utolsó Méréstechnika 1 feladat elkészítése. A probléma a következő: adott egy jelgenerátor, amely a nyomtatóportra jól meghatározott frekvenciájú jelet küld; írjunk programot, amely kiírja a jel frekvnciáját. Egyszerű, nem? Hát nem az. Vigyázat, most átmegyek techblogba.

Az elképzelésem szerint a leendő program a következőképpen működik. Adott ideig - egy másodpercig - olvassa be a portra küldött értékeket egy ezredmásodperces időközönként, és minden értéket elhelyez egy 1000 elemű tömbben. Amikor letelik az egy másodperc, a tömbünk is feltöltődik, azaz birtokunkba kerül rengeteg információ. A port értéke 0 vagy 255 lehet, ezeket váltja a frekvencia, vagyis a tömb elemei között is csak 0 és 255 lehet. Ahhoz, hogy megatározzuk a frekvenciát, tudnunk kell, hogy egy másodperc alatt hányszor vált állapotot a jel, konkrétan: hányszor változik 0-ról 255-re és fordítva. Ehhez célszerű a tömbön végighaladva megvizsgálni a szomszédos elemeket, ahol két szomszédos elem nem egyezik meg, ott váltás történt, így eggyel növelünk egy számlálót. A tömb végére érve megkapjuk az összes állapotváltás darabszámát, amelyből következtethetünk a frekvenciára (ha egy másodperc alatt 150 váltást tapasztalunk, akkor a frekvencia 150 Hz körül lehet).

Ez leírva és végiggondolva jónak tűnt, még meg is bírtuk valósítani, aztán amikor elkértük a jelgenerátort, hogy kipróbáljuk a programot, akkor leszakadt a pofánk hirtelen. Egyrészt a 0 és 255 helyett az érték konstans módon 56-nak adódott, amíg rá nem jöttünk, hogy két vezetéket meg kell cserélnünk a generátoron. Aztán már 56 és 120 között váltakozott, ami végülis jó, mert 120-56=64=26. Innen már csak azt kellett kitalálnunk, hogy ha egyszer 300 Hz-es jelre mi 302 Hz-et mérünk, akkor 150 Hz-es jelre miért mérünk mi 1075 Hz-et, 600 Hz-re pedig miért mérünk 274 Hz-et. Persze erre is rájöttünk, de a korrekt megoldáshoz nagyon-nagyon csúnya assembly kódot kellett volna készíteni a megszakításvezérlés átvételére, amihez sem kedvem, sem tudásom nem volt. Végül kibugfixeltük annyira, hogy 0-500 Hz-en viszonylag alacsony hibával mértünk, afölött már exponenciálisan megnőtt az eltérés a valódi és a számított érték között, mert ott elkezdett kevés lenni az ezredmásodperces mintavételezés.

Azért megérte, kaptunk rá egy-egy ötöst, így félév végén is jelesek leszünk Mérésechnika 1-ből. A nagy öröm közben megpróbáltam megzavarni WarPriestet Hardver vizsgára való felkészülése közben, de ő keresztül húzta gonosz tervemet, ugyanis a jegyzettől igen messze helyezkedett el, hatótávolságon kívül. Azért jól megbeszéltük, miként lehetne rábírni precíz vezérünket a vizsgától független jeles bevésésére, így szóba kerültek megélezett RISC-processzorok és Indiana Jones-féle indás hadmozdulatok. Aztán hamar le kellett lépnem, ugyanis Mózessel találkoztam Eltűntek céljából. Hosszú hallgatások közben kitaláltuk, hogy mi ketten mintegy kétszáz méterre lakunk egymástól légvonalban...

Most pedig itthon vagyok, egyedül. Dvd-t írok ezerrel - na jó, néggyel -, közben a Kabarécsütörtök két héttel ezelőtti adását hallgatom. Silly, isn’t it? Gyakorlatilag a főcím óta remekül szórakozom rajta, hiszen egyszer a Magyar Szálka- és Gerendaművek brigádja mondja el kívánságát a riporter mikrofonjára fókuszálva, másszor egy lepukkant SZOT-üdülő gondnoka ismerteti az üdülők lehetőségeit, úgymint:

Üdülőnkben változatos sportolási lehetőségek találhatóak: van két teniszpályánk, így a két játékosnak nem kell ugyanazon a pályán lennie.

A kozákok házkutatást tartanak Ányecskánál, végül elhurcolnak egy zsák hagymát, mert vörös.

- Halló, miben segíthetek?
- Jó napot, én Kis Jánosné nyugdíjas vagyok, és azt szeretném kérdezni, hogy lehet-e a 48 KHz-es WMA fájlt 192-es bitrátával MP3 formátumba tömöríteni, vagy inkább konvertáljam WAV-ba SoundForge-dzsal és úgy írjam át MPEG-3-ba?
- Hát, nem egyszerű kérdés, de, mamika, ne haragudjon, hogy ért ön ennyire ehhez?
- Hát, az anyám segít.

:D